Feltételezem, hogy egy, az önéhez hasonlóan gazdag pálya után nem lehet azt mondani: nem a Magyar Rádióban kellett volna kezdeni az életet.
– Hálás lehetek a sorsnak, hogy többfajta érdeklődéssel áldott meg akkor, amikor a humán és a nemzetpolitikai tájékozódás, ismeretszerzés, és később az önkifejeződés nem volt egyszerű. A rádió segített, hogy a magyarság valódi értékeiről, történelméről, de régebbi és máig tartó kultúrájáról, valamint a velünk élő népekről beszélhettünk.
– Akkor miért próbálta ki a televízió-
zást is?
– Hál’ isten, hosszú idő telt el a rádióban, amely könnyebb műfaj és személyesebb is. Ott nagyobb szerepe van a megszólalónak és a szövegírónak, míg a televíziózás kollektív műfaj. Az MTV-be a nyolcvanas évek elején az irodalmi szerkesztőség élére hívtak, és azért szerettem ott dolgozni, mert igényes és szórakoztató műsorokat is készíthettünk azzal a jelszóval, hogy a művészet mindenkié.
– A fiatalok körében még mindig népszerű a kommunikációs pálya. Mintha mindenki sajtómunkásnak születne…
– Ma már úgy látszik a rádiók és televíziók nemzetközi, illetve országos tömegesedésében, hogy valaki gondol egyet, bemegy az utcáról a stúdióba és beszélni kezd. Ez nem ilyen egyszerű, mert ezt a szakmát éppen úgy el kell sajátítani, mint az építészekét vagy az orvosokét. Számomra a legnagyobb öröm a műsorokra való felkészülés volt. Ismereteinket aztán olyan nyelvre kellett átültetni, amit a másféleképpen képzett ember is szívesen hallgat.
– Érez-e új kihívásokat az európai uniós csatlakozásunk utáni magyar médiában?
– A mi rádiós műsoraink még akkor készülhettek, amikor alig volt televízió. Ez olyan előnyhöz juttatott, amit 30-40 versenytárs mellett a mai kollégák nem élvezhetnek már. Ma a minőséggel lehetne versenybe szállni. Azzal, hogy érdemes legyen valahova átkapcsolni. Ebben az erőszakban, szenzáció- és hírhajhászásban tobzódó világban valamilyen tartósabb fogódzót, derűt, tartalmas és színes útravalót kellene kapnunk egy-egy műsortól. Azt kérem a fiatal és a nyelveket már könnyebben tanuló kollégáktól: használják más népek nyelvét, és vigyék igaz hírünket a világban ott, ahol élniük és tartózkodniuk megadatik.
– Apropó, fiatalok. Rejt-e ma számukra csapdákat a média?
– Az újságírónak ma ki kell használnia az információs társadalom adta lehetőségeket, de aki a tudás örömét és lényegét akarja megismerni, az továbbra is forgassa a könyveket, mert a televízió és a rádió csak a kész terméket nyújthatja. Az eredeti ízek a könyvek sorai között rejtőznek. A mi feladatunk: felkelteni az érdeklődést az alkotásokra, a történésekre, a nagyszerű személyiségekre, hogy azután a hallgatónak és a nézőnek kedve és alkalma adódjon, hogy mélyebb ismereteket is megszerezhessen. Sajnálom, amikor csacska játékokkal vagy netán az emberi alaptermészetnek, és a fiatalok életvágyának annyira ellentmondó durvasággal, erőszakkal, valamint ostobasággal töltik meg a képernyőket. Az ember fiatalon a legigényesebb, akkor vágyik a legtöbbet és legigazabbat megtudni, ezért a médiamunkásoknak nincsen joga, hogy ezeket az értékeket silány és ócska utánzatokkal, vagy férc- és pótlékműsorokkal elfedjék előlük.
– Többnyire kulturális műsorokat készített az évtizedek alatt. A tényfeltárás vágya nem hajtotta sohasem?
– De igen. A magyar közszolgálati média munkatársainak mindig és mindenkor a magyar értéket és érdeket kell elsősorban képviselni. A tényeket kell közölni, de nem vagyok két lábon járó elmélet, ahogyan Kosztolányi fogalmazta. Érző emberek vagyunk, akik azt a környezetet, országot, népet és tájat szolgáljuk, ahová születtünk. Egy Pilinszky-mondat kívánkozik ide, ami a média mai helyzetében különösen figyelemre méltó és követendő: nem kiszolgálni, hanem szolgálni szeretnénk a hallgatókat és a nézőket.
– Az újságírókról az a vélemény alakult ki a társadalomban, hogy mindenre képesek. Ön mit tudott a legnehezebben megvalósítani?
– A kilencvenes évek fordulóján mindennapi életünkhöz is megkíséreltem az általam tanult és csodált szépirodalom hangján közelíteni a rádiós jegyzeteimben, és a nemzeti újjászületés lehetőségeinek hétköznapi gondjaira emlékeztetni a hallgatóinkat. A társadalmon javítani viszont csak óvatosan, körültekintően és felelősséggel lehet úgy, hogy tettünk ne ártson, csak használjon. A rádiós szeme a hallgatóé is: közel kell hoznunk az élményeket, a látnivalókat, egy nagy gondolkodó vagy művész töprengését, tűnődését, keserűségét és örömét, hogy a hallgató is azt láthassa. Nos, ez a legnehezebb.
– Mit jelentett átvenni a Köztársaság Elnökének Érdemérmét?
– Tudom, nem illendő, hogy erről bármit is mondjak, de megragadott, hogy az érem és a méltatás azt a törekvést és jó szándékot fogalmazta meg igazságosan és költőien, ami egy élet- és pályamű legvégének a legteljesebb és legigazabb összefoglalása lehet, és ezért nem mondhatok elég köszönetet.
– Miért beszél pályaműve legvégéről?
– Amíg kollégáim szívesen használják munkámat, és szellemi erőm fizikai adottságaimmal együttesen engedi, boldogan mondom el mindazt, ami másoknak is örömet adhat. Hiszen nem fogjuk be nem is pörös szánkat, és szólok, amíg a ninivei hatalmak – hogy kicsit Babitsra utaljak – szólnom hagyják és engedik.
Sediánszky János a fővárosban született. Nyelvtudása miatt 1957-ben a Magyar Rádió külügyi osztályára hívták dolgozni, majd tíz év elteltével idegen nyelvű interjúkat kezdett készíteni. Évtizedekig a Jó reggelt, vasárnap!, a Kulturális Magazin, a Világvasárnap, a Rádió irodalmi kávéháza volt második otthona. A Magyar Televízióban a könyvkultúrát népszerűsítette olyan műsorokban, mint a Könyvek a kamera előtt, a Törzsasztal, a Vers mindenkinek, vagy az Írók mikrofonközelben. Munkásságáért 2000. augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntette ki. Vasárnaponta a Kossuth rádióban hallható a Múzsák kertjében című műsora. Idén júniusban újabb kitüntetést vehetett át: a Köztársaság Elnökének Érdemérmét. „Ő a rádiós szakma kiemelkedő személyisége, aki Márai Sándor-i műveltségeszményével már akkor is európai volt, amikor határainkat szögesdrótok zárták le” – hangzott el a laudációban.
