(milyenek az orosz lányok…)

Én nem tudom, érdemes-e emlékeznünk azokra az időkre, amikor az olimpiákon, világbajnokságokon és más nagy sportrendezvényeken a Szovjetunió versenyzői szinte taroltak, s főként a nők tűntek ki elképesztő alkatukkal, például atlétikában. Ha teszem azt Dumbadze alakját próbálom felidézni emlékezetemben, valami elképesztően széles és vastag izomköteg jelenik meg szemem előtt, egy tömb, amely olyan erőt képviselt, mint maga a béketábor. Dumbadze tenyerében eltűnt a diszkosz, mielőtt hatalmas ívben kirepült volna túl a világcsücsök létezhető határán.
Ugyanakkor a szovjet tornászlányok elérzékenyítően picinyek voltak, de némelyikük szépségéhez kétség aligha fért. A nagy Szovjetunió képes volt a leghatalmasabbat és a legkisebbet előállítani sportolói seregéből, mikor, hol, mire volt szükség.
Létezett azonban egy sportág, amelyben a szovjet lányok képtelennek bizonyultak értékelhető eredményeket felmutatni, amelyben a nagy világversenyeken, ha egyáltalán elindultak, mindjárt a legelején vereséget szenvedtek, nem tűntek ki, nem szereztek hírt és nevet. Ez egyéni sportág, ráadásul „polgári” beütéssel. Úgy hívják: tenisz, s olyan már-már misztikus versenyei vannak, mint az Ausztrál Open, a Roland Garros, Wimbledon és a US Open. Ezeken a kegyhelyeken hosszú-hosszú éveken át nem mutatkozott meg a szocialista társadalom és a sport fölénye, bár – érdekes módon – Csehszlovákiából került ki a teniszvilág talán legnagyobb női alakja, Martina Navratilova, majd Jugoszláviából a magyar származású Szeles Mónika, s két generációval később a Csehszlovákiából származó, de Svájcban nevelkedő Martina Hingins. Navratilova teljesítményeként amerikai lett, mintegy jelezve, hogy ez a csodálatos játék valójában örökletesen a nyugati világé. De a szovjet hölgyek, származzanak bár a sok nemzetiségű ország bármely vidékéről, nem keltettek feltűnést egyetlen nagy tornán sem. Úgy látszott, hogy az a kecs, amivel egy fiatal lány mozog a teniszpályán, számukra idegen. Így a szovjet sportolónő alapfigurája Dumbadze maradt, no meg a gyermeki, kissé zsugorított tornászlányok. Natasa Rosztova Tolsztoj által életre keltett gyönyörű, orosz női alakja kiveszni látszott. Persze közben a nyugati teniszvilág is vesztett a kecsből, Martina Hinginst az erőtől duzzadó Williams nővérek követték, s a közvetlen élvonalban néhány vaskos amerikai, Linsey Davenport, Jennifer Capriatti; ők sem azok, akik valósággal suhannak.
Szimbolikusnak tekinthetjük-e, hogy a Szovjetunió széthullása után megjelentek a tenisz élmezőnyében az orosz lányok. Közülük az első világszenzáció Anna Kurnyikova volt, aki ugyan sohasem nyert igazán nagy versenyt, mégis élményt jelentett tévénézők százmillióinak, kissé hektikus játékáért szépségével kárpótolva rajongóit, mintegy feledtetve Dumbadze földöntúli csípőméretét. S év év után egyre több orosz lány tűnt fel a teniszvilágban: Gyementyijeva, Miszkina, Sarapova követte Kurnyikovát, játékban túlszárnyalva, külsőben megközelítve. Az idei Roland Garroson ők jelentették az élményt, elegáns játékukkal, szép mozgásukkal, sudár alakjukkal, bájos arcukkal. A világ bennük ismerhette meg a tolsztoji orosz nőt.
Honnan kerültek elő ezek a lányok? Hol bujkáltak hosszú ideig? Tömeges „kirajzásuknak” van-e valamely tanulsága. Miként lehetséges az, hogy a szovjet uralom, amely mindenfajta sportsikert hajszolt, s a rendszer érdemeként kezelt, a teniszben (főként a női teniszben) a legcsekélyebb eredményt is képtelen volt fölmutatni.
A magyarázat szerintem egyszerű. A tenisz nem kollektív sportág, mondhatni individuális játék. Az igazi kommunisták (ha egyáltalán voltak ilyenek) mindig a gazdagok sportjának tekintették, s mint a polgári világhoz tartozó dolgot, lényegében elvetették. Egy teniszjátékos körülbelül hattól tizennyolc éves koráig napi négy-hat órás gyakorlással képes tökéletesen elsajátítani a sportág technikáját; a többlet, amely lehetővé teszi, hogy a világ legjobbjai közé kerüljön olyan lelki és mentális erőt feltételez, ami keveseknek adatik meg. A nagy teniszsztárok életében általában döntő szerepet játszik a család. A gyermekben az apa vagy az anya ébreszti fel azt a fanatizmust, amely a teniszt az élet középpontjába helyezi. A szovjet sport és nevelési metódus nem a családra épült. A sikerek mintegy a közösség iránti hála jeleként születtek. A tenisz pontosan jelzi a kétféle létfelfogás, a szocializmus és a szabad piacgazdaság közötti különbségeket. A Roland Garroson győztes szép orosz lányok már egy új rendszer gyermekei, ahol a családnak és az individuumnak nagyobb szerepe van, mint a Szovjetuniónak.
De hogy arra van-e magyarázat, miért szebbek a többieknél, én nem tudom…