Toleranciadíj

Bächer Iván, a Népszabadság újságírója nekiment a Magyar Nemzet fotóriporterének. Bächer Iván, a Népszabadság újságírója meg akarta ütni a Magyar Nemzet fotóriporterét. Két marokra fogott toleranciadíjjal szeretnek ütni-vágni ezek.
Károlyi Mihály szobra – genius loci. A Lenin-fiúk közelről arcodba lehelnek, és akasztanak a magyar falvakban. Aztán negyven évig azt tanítják történelemből, hogy ez volt a dicsőséges 133 nap, és a proletárgyerekek lubickoltak a Balatonban. És Nyírő, Márai, Wass Albert, Tormay Cecile betiltva. És Bächer történelmet tanít, akkor, és eltávolítja az iskolából diákját, aki Beszélőt osztogat. Ká-rolyi szobra – genius loci. Károlyi mint történelmi előkép. Ságvári mint történelmi előkép. És Bächer üt. Annyira így kell legyen. Gyurcsány farizeus pofával „tolerál” a Terror Házánál, aztán elmegy fagyizni. Magyar zsidók mártíriuma és egy vanília-puncs fagyi: egyazon PR-fogás. Nyaljunk el egy kétgombócos fagyit…
Zuschlag. Előbb röhögjünk a Duna-parton meztelenre vetkőztetett zsidókon, hiszen „nekik már nem volt hideg”, azután kezdődhet a „hivatalos” része a dolognak. A dolog hivatalos részén ítéljük el a jobboldalt. Nézzünk szenvedő, farizeus pofával a kamerába. Emlékezzünk…
Bächer. Tudod, Iván, te írtad a világ legjobb receptes könyvét. Az Íz-lelő: zseniális. És még sok más is. Kár lenne letagadni. De tudod, Iván, te voltál, aki a halottak napja alkalmából is tudtál nácizni kicsit. Tudod, Iván, benned is megőrült a boldogtalanság…
Önmagában ez nem baj. Nem lenne baj. Kinek tragédia ez rajtad kívül? De tudod, Iván, ott állsz a sorban, Gyurcsány és Zuschlag mögött. Szem vagy a láncban. Nem szégyelled? És nem szégyelled, amit utána mondtál? Hogy csak „meglegyintetted” a fotóst? Mert az arcodba tolta a gépét… S hogy te csak védeni akartad azt az öregasszonyt, akinek az arcába üvöltötték a Szózatot… Ez a legszebb az egészben. Igen, ez a magából kivetkőzött jobboldal mások arcába üvölti a Szózatot. Te író vagy, Bächer Iván, nem érzed ebben a szimbólumot? Képzeld el a magyar történelmet úgy, hogy itt mindig mindenki csak a másik arcába üvölti a Szózatot. Játszi virány lenne az egész, nem, Bächer? Nem cserélnéd le az egészet erre, Iván? Mindenki történelmét, erre… Képzeld el, amint a jakobinus őrjöngés csúcspontja, hogy a csőcselék a polgárság és az arisztokrácia arcába üvölti a Marseillaise-t. Képzeld el, hogy a legnagyobb bajunk, amikor a Lenin-fiúk a magyar paraszt, a magyar polgár, a magyar dzsentri arcába üvöltik az Internacionálét…
Képzeld el, amikor a nyilasok a magyar zsidók arcába üvöltik a Boldogasszony anyánkat… Képzeld el, amint Rákosiék nem tesznek mást, mint beleüvöltik az ország arcába, hogy „szájúz nyerusímüj…” És Kádár, a legocsmányabb tömeggyilkos és hazaáruló sem tesz mást, csak arcunkba énekli, hogy „még, még, még és még, a burzsujnak soha nem elég…” Egészen frankó kis történelmünk lenne, nem, Bächer Iván? Mondd, Iván, mióta vársz erre a pillanatra? Hogy valamiképpen igazolható legyen életműved? Életed paranoiás kiindulópontjának igazolása, miszerint te kilencmillió nácival élsz egy hazában? S miközben az önigazolás, a bizonyíték keresése közben eljutottál odáig, hogy megüss egy munkáját végző újságírót, eszedbe jutott-e egyszer is, hogy mi még soha nem ütöttünk meg senkit? Hogy amikor mi kormányoztunk, ebben az országban nem vertek meg békés tüntetőket, öregasszonyokat és ötvenhatos szabadságharcosokat a rendőrök. Hogy miközben ti hazahoztátok Rákosi maradványait, és itt nyugszik békében ez az rosszemlékű, Farkasréten, a ti belügyminiszteretek, Kuncze Gábor megtagadta a vízumot Wass Alberttől? Miért, Bächer Iván? Mert Tolerancia-díjjal mindent lehet? Nem lehet, Bächer Iván.
Erre legkésőbb akkor fogtok rájönni, amikor elfogy majd a türelmünk. S amikor elfogy majd a türelmünk, mi akkor sem fogunk ütni, Bächer Iván. Te mindig nyugodtan sétálhatsz majd az utcán. És közben persze retteghetsz – mert oly jó és oly nagyon kifizetődő az a rettegés, igaz, Bächer Iván?
Lóbáljátok a toleranciadíjat. Pofozkodjatok vele. És mélységesen szégyelljétek magatokat. Persze a szégyenkezéshez szükség lenne az emberség minimumához, igaz, Bächer Iván?