Bakuban a XIX. század közepén változott meg az élet, ekkor az ivóvíz után kutató emberek nem kis meglepetésére mindenhonnan kőolajgejzír tört fel a földből, ahová csak fúrtak. Hamarosan vállalkozó szellemű befektetők érkeztek Robert Nobel (a nála is híresebb Alfred testvére) és a Rothschildok személyében, akik megkezdték a város felvirágoztatását és kizsákmányolását. A bakui olajboom egészen az 1905-ös orosz forradalomig tartott, amikor a „bakui olajkirályoknak” távoznia kellett az országból. Az olcsó arab olaj felfedezése után a Kaszpi-tengeri olajmezők – részben a tökéletlen szovjet technika miatt – versenyképtelenné váltak, ezért Azerbajdzsán lakossága fokozatosan elszegényedett.
Az Egyesült Államokat természetesen a kezdetek óta érdekelte a Kaszpi-tengeri olajkincs. A szovjet birodalom bukásával Washington számára megközelíthetővé vált Baku fekete aranya, és Azerbajdzsán függetlensége után megélénkült az amerikai olajlobbi. Az amerikai nyomásnak 1999. november 18-ra lett meg az eredménye, ekkor írta alá a „BTC-pipeline” (Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezeték) szerződését Demirel, Sevardnadze, Alijev és Clinton. Az akkori török, grúz, azerbajdzsáni és amerikai elnök nem véletlenül választhatta az isztambuli helyszínt a szerződés aláírására, ugyanis aznap, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet ülésén jelen volt Jelcin is, akinek tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy Washington papíron rögzíti a Független Államok Közössége két országának „meghódítását”.
Azerbajdzsánnak a megnőtt érdeklődés után már csak a világpiacra kellett vinnie a jó minőségű bakui olajat, amelynek szállítására három útvonalat jelöltek ki. Az első a fekete-tengeri Novorosszijszkig vezetett volna, ami azonban az amerikai–orosz ellentét miatt nem valósulhatott meg. Egy másik, lényegesen rövidebb és olcsóbb megoldás szerint Iránon keresztül vezetett volna a kőolajvezeték az öbölig, de Amerika politikai okokból ezt is elutasította. Ezután már csak egy lehetőség maradt, a Földközi-tenger, amelyhez az út szinte törvényszerűen Azerbajdzsánon és Grúzián keresztül vezetett. Örményországot politikai okokból nagy ívben kerüli a világgazdaság vénája, viszont az Amerika-barát Törökországban még földrengésövezeten is áthalad a vezeték. Erzurumban, ahol a gyakori rengések falvakat tüntetnek el a föld felszínéről, s ahol idén márciusban is mozgásokat észleltek, a kőolajnak 2800 méteres magasságba kell felkúsznia. A BTC-útvonal tehát nem csupán hosszabb, hanem jóval költségesebb is a rendkívüli természeti körülmények miatt. Ahol szükséges volt, a csövet akár négy méterre is beépítették a sziklás hegyvidéken, máshol pedig kisebb folyókat tereltek el az olajvezeték útjából. Grúziában a csőrendszer az ország egyetlen természetvédelmi területén halad át.
Az eddigi egyik legjelentősebb olajipari vállalkozás számtalan jogvédő szervezet rosszallását vívta ki. A WWF-től kezdve az Amnesty Internationalen át a globalizációellenes szervezetekig megszámlálhatatlan ellenséget szerzett magának az építkezésért felelős BP olajkonszern. Az olajvezeték ellen azonban éppen az érintettek tiltakozhattak a legkevésbé. Az Amnesty International arra figyelmeztetett, mintegy harmincezer embernek kellett elhagynia otthonát az olajvezeték útvonala miatt, a nyugati sajtó busás kártalanításokról és félrevezetett emberekről tájékoztat beszámolóiban. Az olajkonszern minden lehetséges módon a lakosság toleranciáját akarta megnyerni, azaz a labilis országokban igyekezett „demokratikus korridort” megvalósítani. Az emberek átköltöztetését maga a BP is támogatta, a grúz kormányt például a Világbankhoz tartozó International Finance Corporation adatai szerint egymillió dollárral, hogy azzal is hozzájáruljon a kitelepítésekhez. Az azerbajdzsáni kormány 250 millió dolláros hitelt kapott a Világbanktól a BTC-projekt építésére, amely öszszeggel Amerika a bakui jó viszonyt kívánhatta megerősíteni (tegyük hozzá, a Világbanknak természetesen nem az Egyesült Államok az egyedüli befizetője). A kőolajvezeték már az építés során az igazságtalanság szimbóluma lett.
Gigantikus méretek. A Kaszpi-tenger kőolajkészlete az Északi-tengerénél is nagyobb, szakértők szerint mintegy negyven-ötven milliárd hordóra tehető. A hárommilliárd dolláros BTC-csőrendszer, amelyet több mint húszezer alulfizetett munkás hegesztett eggyé, negyven évig lesz üzemben. A mintegy 1700 kilométeres csőben a fekete arany négy hónapig folyik, mire megérkezik a török terminálig. (B. A. I.)
