Visszatérés

Bálnát, kígyót és más állatfajtát is szívesen szerepeltet mûvei címében a kísérletezõ kedvû író, Garaczi László. Annak az írásának a címe, amelybõl a Duna Televízió számára Török Ferenc forgatott tévéjátékot: Csodálatos vadállatok, noha a történetben szereplõ alakok még a hasonlat szintjén sem nevezhetõk vadaknak vagy állatoknak. (A bestiák nem szokták magukra hagyni védelemre szoruló kicsinyeiket.) De csodálatosaknak sem nevezhetõk Garaczi hõsei. Csak szerencsétlen embereknek. Boldogtalan a szülöttei helyett egy amerikás pasit választó asszony, nyomorultak az anyai szeretet nélkül felnõtt gyermekek. Elesettek a társaik, a barátaik, ismerõseik. A majdnem zeneszerzõ, a csaknem író, a szinte orvos fogorvosnõ, az úgyszólván pszichológus asztrológus. Peches a tévékamerával képbe hozott magyar társadalom. Reménytelenül az.
Az ifjú rendezõ, Török Ferenc, akinek máris nagy a gyakorlata korunk nyomorultjainak a megjelenítésében, nagyszerû színészeket választott alig egyórányi játékához. Fiatal, középkorú s erõsen középkorú mûvészein egyaránt látható, mily' élvezettel teljesítik a ritka feladatot: tévéjátékot forgathatnak, stúdióban, szegényes körülmények között. A legnagyobbaknak sincsenek elnagyolt allûrjeik, csúcsteljesítményre törekszik még az is, akinek mindössze pár perces jelenlétet engedélyez a forgatókönyv. Törõcsik Mari egy rémisztõen rút asztrológusnõ szerepében, Ónodi Eszter a rászedett budapesti bártündérke szép, feszes bõrében… Ezúttal a színházi teljesítményeiért – rendezéseiért – agyonünnepelt Eszenyi Enikõ is a helyén van, felejthetetlen figurát formál a kudarcos életû nõbõl, aki sehol sem érzi otthon magát. Választott hazájában sem, de az elhagyott szülõföldön sem.
Istenem, milyen gazdagok vagyunk! – sóhajtozhatunk a Duna Televízió-beli premier után. Mennyi tehetséges és lelkes ember nyüzsög körülöttünk, ha hagyják õket, hogy nyüzsögjenek! A kisebbik közszolgálati televízióban – úgy tûnik – hagyják kicsinykét. Egykét új tévéjáték idejére viszszatér a régi rend: televízióra szabott mûfaji keretek között magyar színészek jelenítenek meg Magyarországon játszódó magyar történeteket. És ezekben mindenki örömét leli. Az is, aki produkálja õket, és az is, aki nézi. A kádári idõk Magyar Televízióját is ezért lehetett elviselni, alkalmanként szeretni: a rólunk és nekünk szóló produkcióiért. Klaszszikus adaptációiért, kortárs mûveiért. Jó, közepes és rossz rendezésekért, amelyeket a kivételes képességekkel megáldott hazai színészek még akkor is emlékezetessé tudtak tenni, ha a többi alkotó (forgatókönyvíró, dramaturg, operatõr…) esetleg nem volt a helyzet magaslatán. A média urai – jobb- vagy baloldalon álltak, e tekintetben, sajnos, nem volt különbség közöttük – 1990 után a legnagyobb öngólt azzal rúgták be a kapujukba, hogy eltüntették a képernyõnkrõl a hazai televíziós mûveket. Az irodalmi átiratokat, a sorozatokat… A mesefilmeket is, a televíziós játékok mellett. Ha valaki kérdõre vonta õket emiatt, rendszerint anyagi okokra hivatkoztak. Nincs pénzük e költséges mûfajokra, mondták, és közben két kézzel szórták forintjaikat politikai mûsoraikra, szórakoztató adásaikra, külföldrõl – látatlanul – megvásárolt filmcsomagjaikra. Sem boldogabb, sem „pártosabb” nem lett a nép ezektõl a televíziós programoktól, mindössze annyi történt, hogy szép fokozatosan megfeledkezett a saját értékeirõl. A saját mûvészeirõl, a saját életérõl is. És, amit helyette befogadott, mexikói, argentin, amerikai, jobb esetben olasz és francia mozgóképesek adományaként, csak ideig-óráig kötötte le a figyelmét. Aztán unni kezdte valamennyit.
Okosabb szomszédjaink bezzeg, akiknek pedig szinte ugyanúgy összekuszálta az életét a társadalmi s gazdasági váltás, mint a miénket, nem adták fel a televíziós filmmûvészet hadállásait! Lengyelországtól Oroszországig mindenütt élni tudtak a szabadság mozgóképes lehetõségeivel. Egy héttel a Csodálatos vadállatok május 22-i premierje elõtt orosz játékfilmet vetített a Duna Televízió, Zjagincev rendezését. Szürkébb volt a címe, mint Török Ferenc munkájának, így hirdette magát: Visszatérés. Szürkébbek voltak a képei is. A története azonban sok tekintetben hasonlított Garaczi László igaz meséjéhez. Az orosz változatban egy apa tér vissza hosszú idõ után a gyermekeihez, az õ szinte szótlan családi drámájukból bontakozik ki a kelet-európai lét elviselhetetlen sivársága. Zjagincev rendezése is magán viseli a filmfinanszírozók fukarságának szinte minden stigmáját, akárcsak a hazai produkció. Igaz, az orosz rendezõ kimerészkedett a stúdió zárt világából. Néptelen utakon forgatott, vízpartokon, lakatlan szigeten, és végül remekmû került ki a kezei közül.
Török Ferenc munkája nem remekmû. Számos hibája közül kettõt nem is tudok neki megbocsátani: a két kulcsjelenet suta beállítását. (A tizenöt év után hazatérõ amerikás magyar aszszony elsõ útja egy szállodába vezet, ahol meg akarja mérgezni a személyzetet. Csak e „nagy és sikertelen akció” után találkozik elhagyott gyermekeivel – erõtlen ramazurinak tûnik a tévéjátéknak mind a két forrpontja.) Ordít róluk a gyakorlat, a példa és a szakmai kontroll hiánya. Mégis szeretem a Csodálatos vadállatokat. Mert a miénk. Nekünk szánták. És, mert talán lesz majd folytatása.