Harsány visszavonulás

Ha jól értem az időközi kormányfő hétfőn a parlamentben elmondott szavait, s azokat ráadásul komolyan is gondolta, akkor Gyurcsány Ferenc lényegében elfogadta az ellenzék vezető erejének egy megfeneklett népszavazási kezdeményezésben is testet öltő követelését: már ő is lezárná a privatizációt. Ehhez a meghátráláshoz valóban kell egy csipetnyi bátorság, hiszen az ÁPV Rt. hatályos üzleti tervében még sok magánosításra váró zsíros falat szerepel – osztozni jó lenne, nem igaz? –, a koalíciós partner szónoka pedig a kormányfői bejelentés után néhány perccel vallott nyilvánosan „szerelmet” a privatizációnak. Az úgynevezett SZDSZ-szel szembemenni nem jó ómen ebben a kormányban. Az évadnyitó beszéd alapján feltehetőleg a Budapest Airport Rt. részleges magánosítása az utolsó nagy vagyoneladási ügylet, a Malév és több más kiszemelt cég is megmenekül egyelőre az áron aluli vagy nemzetgazdasági szempontból felelőtlen dobra veréstől. Gyurcsány médiát elárasztó propagandistái most azt mondják: milyen ügyes lépés, hogy a privatizáció leállításával kifogják a szelet az ellenzéki bírálat vitorlájából. Holott ha egy kicsit is komolyan veszik saját magukat, meg újraolvassák csak pár napja írt cikkeiket, akkor most feltétlenül a tollhegyükre tűznék a piacellenes, populista, antikapitalista kormányt. Hiszen Gyurcsány Ferenc kármentést végezve most éppen azt mondja, amit a közvélemény – helyesen – hallani akar, nem azt, amit a holdudvar érdeke és a meggyőződése (?) diktálna. Ahogy a benzinárügyben sem a helyzet, hanem a politikai kalkuláció késztette korábban ezer fórumon, így az Orbán Viktorral folytatott vitában is képviselt elvi álláspontja – az állam nem állíthatja meg a határon az üzemanyagok áremelkedését – feladására.

Rosszindulatúnak tartom a feltételezést, hogy a miniszterelnök pusztán zabolázhatatlan természetének engedve rontott rá verbálisan a demokratikus ellenzék vezetőjére. A kirohanás mögött racionális megfontolás is állhat: a támadó retorika a visszavonulást hivatott leplezni. A privatizációs kapitulációt kísérő koalíciós őrjöngés rút megnyilvánulása volt a Gyurcsány-klón gazdasági miniszter tegnapi kijelentése, miszerint „a sztálinizmus problémája sem az volt, hogy egyetlen Sztálin volt. Megjelentek a kis Sztálinok, és ugyanúgy meg fognak jelenni vidéken a kis Orbánok, akik nem állnak meg a legnagyobb vállalatoknál, hanem vissza akarják kérni a patikákat, a zöldségesboltokat, a fűszereseket.” Kóka János ezzel kívül helyezte magát a kormányfő szemináriumi előadásában körülírt demokratikus középen, hiszen Gyurcsány szavai szerint az e fogalomhoz kapcsolható politikus tiszteli, morálisan és politikailag is egyenrangúnak tekinti vetélytársait. Márpedig valaki vagy tiszteli, vagy Sztálinhoz hasonlítja riválisát.

A kormányfő a Fidesz elnökének provokálásával nem vállalt kockázatot, a parlamenti házszabály a napirend előtti vitában kizárja a kiegyensúlyozott összecsapást. Gyurcsány és a két kormánypárti frakcióvezető összesen majd másfél órát, az ellenzék 16 percet használhatott fel, míg személyes megtámadtatás címén Orbán is reagálhatott volna 2 (azaz kettő) percig. Így könnyű bátornak mutatkozni, bár megértem, hogy a júliusi párbaj után a baloldal vezére visszavágóra vágyik.
A miniszterelnök harsánysága legalább a hívek elől elrejtené a kiábrándító igazságot: Gyurcsány Ferenc cseppet sem bátor politikus, csupán egy hatalmáért kapaszkodó populista szélkakas. Nyikorgása a szocialista kampány alaphangját adta meg.