Bodor Pál magyarázata

A fiú, aki megerőszakolta és felgyújtotta azt a lányt, az is XXI. századi ember. Televíziót néz, óriásrepülők szállnak el a feje fölött, és kétszáz évvel élheti túl Goethét. Mozart döbbenten néz bennünket. Vagy nem is csodálkozik: ő látta már, hogy négyezerben sem leszünk jobbak.
Morális alkatában alig fejlődött az ember. Minden gonoszság, kegyetlenség, ami valaha előfordult az emberiség történetében, bármikor újra megtörténhet. Nemcsak az emberiség aljával – már ha mindenkit aljaembernek tartunk, akitől félünk. Mindig sejtettük, hogy a művelt ember nem föltétlenül jellemesebb. S hogy a jóság nem a tudás függvénye. Száz év múlva az is kiderülhet, hogy nemcsak az a kétezer évvel ezelőtti szörnyű római császár erőszakolt meg szigetén csecsemőket, és hajította őket utána a sziklacsúcsról a tengerbe – az ezernyi, évente mostanság eltűnő gyerekről száz év múlva a falakból előhívott hangok, sikolyok, a mobiltelefonok szellemidézése, a lelki DNS-ek megszólaltatása nyomán kiderül, hogy milyen életük és haláluk volt.
A sátán talán nem Isten fia, mint mitológiánk némely éles citerája zengi, de épp oly hallhatatlan.
Egy új ötvenhatos film bemutatója után számomra fel nem ismertekből álló csoport Budán verbálisan csúful megtámadott engem. Író és újságíró jó baráttal voltam együtt. Kétségbeesetten kérdeztük tőlük: de miért? De miért?
Utólag kirajzolódott: bevették, elhitték, hogy besúgó voltam.
Soha nem voltam.
Ami hírbe hozott, az a saját nyilatkozatom volt készülő regényem alapélményéről. Saját vallomásomat (amelyet egyébként több mint másfél évtizede igen részletesen, nyolcórás interjúban szalagra mondtam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, pontosabban Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznek) fordították egyszerű hamisítással ellenem. Akit a lényege érdekel, olvassa el a Kossuth Kiadó idei (2006) könyvhétre megjelent Értékteremtők című kötetében közreadott interjúmat.
Persze, aki a hamisított változatot elhitte, aki hosszú és részletes cáfolataimat a Nap-tévének, a Duna Televíziónak, a Klubrádiónak adott interjúimat sem hallotta, azzal mit tehetek? Semmit. Papírra vethetem, hogy mélységesen elszomorít. De hát egy szó sem igaz belőle. Igaz viszont mindaz, amit a magyar közösségért és kultúráért tenni igyekeztem a romániai magyar könyvkiadásban és televíziózásban.
Persze lehet, hogy szidalmazóimat inkább megrendítené, ha elkeseredésemben öngyilkos lennék, s évek múltán (amikor rájönnének, hogy soha senki kollégámról nem írtam rendszeres vagy rendszertelen jelentéseket!) esetleg azt motyognák maguk elé: ezt azért nem kellett volna. Mármint megölnöm magam.
Én is azt mondom.
Bodor Pál