Ez nagyszerű, de véres kor leszen…

Ravasz és magyargyűlölő arisztokraták kezében volt az osztrák birodalom kormányzata az 1848 márciusát megelőző időkben, háttérben egy olyan uralkodóval, V. Ferdinánddal, aki testi és szellemi visszamaradottságát – amelynek köszönhette a Jóságos díszítő nevet s a prágaiak gunyoros szeretetét – orvosai a Habsburgok közti rokonházasságoknak és epilepsziás megbetegedésének tudták be. Titkos államkonferencia kormányzott helyette öccse, Ferenc Károly, Metternich herceg és Lajos főherceg elnökletével. A német liberálisok szerint Ausztriát „az álló fegyveres, az ülő hivatalnoki, a térdeplő papi és a csúszó-mászó besúgók” hada tartotta fenn. Azok a mérsékelt hangú leiratok, amelyeket a király a vallás, a magyar nyelv és a városok jogállásának rendezésében az országgyűléshez intézett – mint Szekfű Gyula megállapítja –, mégis szinte mind „Metternichnek köszönhetők, ki érettük tekintélye egész súlyát vetette latba magyarellenes kartársaival szemben.”
A magyar történelemokítás sokáig valóságos ördögi figuraként s a reformok legnagyobb ellenségének tüntette fel. A szűk hatalmi körnek, a kamarillának azonban sokkal veszedelmesebb alakja volt Zsófia főhercegnő, Ferenc József anyja. Feltűnően jó kapcsolatokat tartott fenn azzal a néhány bankemberrel, akikről azt írták, hogy „mint a cápák tülekednek az állam hajója körül, hogy a nekik odadobott aranyzsákmányt elnyeljék”. A főhercegnő fedezi fel majd azt az ifjú liberális ügyvédet, Bach Sándort, aki a forradalom egyik vezetőjéből az ellenforradalom kulcsembere lesz, s a kötött feudális földtulajdon felszámolásával még a vártnál is nagyobb aranyzsákmányhoz juttatja a bécsi bankárvilágot. A párizsi forradalom hírét Rotschild báró tudatta a kancellárral. „– Hát akkor kedves barátom – idézi beszélgetésüket Kerékgyártó János –, akkor végünk van. Metternich tévedett. Csak neki lett vége. Rothschild szívósabb volt.” S pénzelni kezdte a forradalmat.
A pénz döntő kérdés volt az osztrák–magyar viszonyban, a pénztelen magyar kormánynak ugyanis át kellett volna vállalnia az osztrák államadósság rá kiszabandó részét. A nem fizetés hírére a bécsi lapok háborús hangokat pendítettek meg, a pestiek a még nem is létező magyar költségvetés összeomlásáról írtak. Érdemes újraolvasnunk Petőfi kurucosan őszinte versét az osztrák követeléseket illetően: „Mit nem beszél az a német, / Az Istennyila ütné meg! / Azt követeli a svábság: / Fizessük az adósságát.” Demagógia, populizmus? Az általános, az alsóbb néprétegekre is kiterjedő polgárosodás reménye is elillant volna, ha fizetünk.
A negyvenes évekre felnőtt és okos magyar konzervatívok – így gróf Apponyi György és köre – a nagy reformokról sok tekintetben éppen Metternich intései alapján jutottak hasonló következtetésekre, mint a liberális ellenzék, és Széchenyi nem tartotta lehetetlennek azt sem, hogy egy békés átalakuláshoz magát a nagy hatalmú herceget is meg tudják nyerni. A mérsékelten liberális Augsburger Allgemeine Zeitungnak – amelyet a liberális lapok közül a Monarchia cenzúrája egyedüliként engedett be – több ezer olvasója volt. Az azt olvasó politizáló középbirtokos nemesség legnagyobb problémája az volt, hogy lehet a földbirtok polgári formáját anélkül megteremteni, hogy az ország történeti jogai ne sérüljenek. Annál is inkább, mert a monarchiát olyan férfiak vezették, akik kétségbe vonták, hogy a népnek joga volna állam alkotására. A nemzeti érzés erejét csak az oszd meg és uralkodj elve alapján mérlegelték, s a történeti fejlődés eszméjével szembeszegezték az uralkodói hatalom Istentől eredeztetett jogát. A kor neves osztrák történésze, Henrik Friedjung szerint Ausztria a Poroszországgal folytatott versenyben éppen azért maradt alul, mert „a népben lakozó eleven erőt előbb az ellenreformáció, utóbb Ferencz császár és Metternich kormánya elfojtotta.” Ez az ausztriai uralmi forma – amely a német nyelv erőszakolt használata miatt nekünk németnek tűnt – sohasem volt német, hanem csak Habsburg uralmi forma. Vagy ahogy Kossuth kifejezte: „Ausztria egy uralkodás” volt csupán.
1847-ben rossz termés volt, s Bécsben éhínség ütötte fel a fejét. Metternich beavatkozott a svájci polgárháborúba. Az iparosodottabb, lutheránus és kálvinista többségű északi kantonok liberális alkotmányt vezettek be, s dühödten támadták a katolikus klérust. A katolikus többségű középső és déli kantonok 1845-ben Sonderbund néven külön szövetséget kötöttek, amelyek Ausztriára támaszkodtak a luzerni szövetségi kormánnyal szemben. Miután a szövetségi gyűlés úgy döntött, hogy a jezsuitákat ki kell üldözni Svájcból és a Sonderbundot fel kell oszlatni, 1847. október 21-én a szövetségi csapatok megkezdték a zendülő kantonok hódoltatását. November 23-án elkeseredett harcok után csapataikat kiszorították Luzern melletti megerősített állásaikból, s a város megszállásával a szervezett ellenállás felmorzsolódott. Hiába jelentette ki a segítségükre küldött osztrák önkéntesek nevében Friedrich Schwarzenberg herceg, hogy a birodalmi érdekeket a Szent Gotthárd-hágónál fogják megvédeni, Metternich végül visszakozott a gerillaharc folytatásától. Hazatérőben Friedrich herceg „a bűn növekvő áradatáról és a forradalmi idők morajáról” beszélt, s pesti, ifjúkori mulatságai társa, Széchenyi gróf 1848 januárjában azt jegyzi be naplójába, hogy „Nyilt lázadás szagát érzem. Lázadás lesz.” Petőfi is érzi az idők moraját: „Ez nagyszerű, de véres kor leszen…” S míg Metternich úgy véli, hogy azért „a nép nagy tömege boldog és érintetlen a kor szellemétől”, a költő már ítélkezik: „Miként elpusztult Jeruzsálem, / El fogsz pusztulni Ausztria…”
Ki ne emlékezett volna ekkor még az 1831-es, az északkeleti vármegyékben lezajlott koleralázadásra, amikor elterjedt a nép között, hogy az urak még a szent ostyába is mérget kevertek? A lázadók végigdúlták Zemplént és Abaújt, a szlovák jobbágyokhoz bocskoros nemesek is csatlakoztak, s kurucnak nevezték magukat. Udvarházak népét irtották ki, s csak a későn bevetett császári katonaság törte meg őket. Az 1846-os galíciai lengyel nemesi felkelés hírei is ugyanilyen veszélyes szövetségről, a császár és az ukrán parasztok hallgatólagos egyezségről adott hírt. A hatalom kiszolgáltatja a polgárosodni kívánó nemesség kúriáit a középkor dühével támadó jobbágyoknak. „A lelkes lengyelek egyszeriben nem az átkos zsarnoksággal találják szembe magukat – írja Illyés Gyula Petőfi élete című nemzetnevelő »röpiratában« –, hanem saját jobbágyaikkal, akik világraszóló embertelenséggel le is gyilkolják őket. Aztán Bécs egy intésére lecsillapodnak.” Metternich finom iróniával írta meg József nádornak okolásul a történteket: a lengyel emigráció elvetemült forradalmi kísérletét a galíciai parasztság hűsége megakadályozta.
A március 15-i forradalom győzelme és az áprilisi, a magyar korona különállását megerősítő alkotmány után a kamarilla fellázítja a zömében paraszti népességű nemzetiségeket. Császári tisztek vezetik vagy támogatják őket. Jósika Samu, Erdély alkancellárja azt javasolja, hogy mivel Horvátországban és Erdélyben egyelőre rend és nyugalom van, e két országrészből kell az ellentámadást megszervezni a pesti kormány ellen. Jósika Jellasics bárót ajánlja a feladat elvégzésére. „Das Mongolenthum muss mit Stumpf und Stiel ausgerottet werden!” („Tövestül kell kitépni a mongolságot!”) – üvölti a báró az Innsbruckba menekült udvar előtt. A bécsi arisztokrata társaság tagjaként ismerte a császárváros szövevényes összefüggéseit, politikáját és terveit. Verseket is írt, s mélyen tisztelte Zsófiát, akinek biztatására, de V. Ferdinánd kifejezett tilalma dacára fogott hozzá a horvátok megszervezéséhez. Csapatai előrenyomulásával, majd Bécs alá rendelésével az udvar elérkezettnek tartja az időt, hogy leszámoljon a magyar függetlenséggel: az országgyűlés berekesztésére és az ügyek átvételére gróf Lamberg tábornokot Pestre küldték. A pesti utca elzárta a kompromiszszum útját: Lamberget a Lánchídon megölik. A Márczius Tizenötödike cikke szenvedélyes, akárcsak az „Akasszátok fel a királyokat!” Petőfije: „Az ítélet nagy órája ütött. Büntetés minden áruló és gaz fejére, üljön bár magán a trónon… Kövesedjék meg a szivünkben a könyörület minden érzete, szaggassuk ki agyunkból a kegyelmezés minden erét…” S miközben Magyarország radikalizálódott, az eljövendő ifjú császár, Ferenc József minden reményét a csehekbe helyezte, az utóbbiak később jegyzékben is közölték a császári kormánnyal, hogy a magyarok született rebellisek, s még a bécsi forradalmat is ők csinálták, csak hogy ne kelljen elismerniük a szlávok és románok jogait.
Apropó, Prága. A XIX. század ötvenes éveiben egy különös regény jelent meg A pokol szülöttei címmel, amelynek egyik főszereplője W., azaz a Windisch-Graetz herceg, a másik a rendőrügynök és forradalmár író, Lapina. A regény W. herceget szörnyű torz alakként jeleníti meg, aki az októberi bécsi forradalom leverésekor pezsgő mellett hallgatja a kivégzőosztagok puskáinak ropogását, s várja, hogy a szobába berepüljön kedves hollója. A holló, amely sógorainak, a Ferenc Józsefet puccsal trónra emelő Schwarzenbergek címerállata, csőrében egy megölt lány kivájt szemét hozza. W. ellensége a forradalomnak, de az epikai szabadságnak köszönhetően annak kirobbantója is – Lapinán és társain keresztül – csak azért, hogy leverhesse. Az ágyúval szétlőtt prágai pánszláv barikádok egyik később elfogott hősét, Bakunyint, az anarchista arisztokratát 1851-ben adták ki I. Miklós cárnak, hogy szerénységre s az uralkodók iránti tiszteletre tanítsák Szibériában.
Ahogy a forradalommal, úgy a pánszlávizmussal való játszadozás sem bizonyult veszélytelennek. 1836-ban cári megbízatásban Pogodin, a híres orosz tudós bejárta a Monarchia szláv területeit, s többek közt javaslatot tett a pozsonyi szláv irodalmi tanszék támogatására, Moszkvában és Pétervárott pedig a tábornokok nagyobb lelkesedéssel beszéltek szláv testvéreik felszabadításáról és Ausztria feldarabolásáról, mint a perzsa vagy török háborúról. „Még egy évtized lefolyása előtt sűrűn sorakozó orosz tömegek vonulnak el a Sátoralja-Újhelytől Sáros-Patakra vezető országúton, elhaladnak Rákóczi ősi vára alatt”, s aztán a doni kozákok Pesten, a régi nemesi országtanácskozások helyén „a homokos Rákosba tűzik lándzsáikat” – írta egy magának Paulus Senicensis álnevet adó honfitársunk 1832-ben. Marczali Henrik világtörténetében azt is megemlíti, hogy az 1828–29-es török háború idején orosz proklamációkat osztogattak a déli határőrvidéken és a románok lakta részeken, s az 1831-es koleralázadás idején is jártak orosz emisszáriusok a ruszinok közt, hogy izgassák őket a magyar vármegyék ellen. Orosz ágensek biztatták a szerbeket 1848-ban a Délvidéken is, és 1849-ben bekövetkezett a katonai invázió.
A beavatkozást nem a pánszláv eszme, hanem a monarchikus, az Istentől eredeztetett uralkodói jog törvényesítette. Miklós cár a konzervativizmus megtestesítője volt, a fiatal Ferenc József nemkülönben. A magyar eszme képviselői viszont liberálisok, s ráadásul szövetséget kötöttek a lengyelekkel, az európai forradalmak „condottierijeivel”, megszállott zsoldosaival. A monarchikus frigy győz a szláv testvériség érzete fölött. Amikor azonban kitör a krími háború, Ausztria a magára maradt Oroszországnak nem hajlandó viszonozni az 1849-ben kapott segítséget. „Ausztria hálátlansága – mondta a cár a német egységet húsz év múltán megteremtő Bismarck hercegnek – mindjárt a magyarok fegyverletétele után kezdődött. Görgey feltétel nélkül letette a fegyvert Világosnál, de csak azért, mert Paskievics az én nevemben megígérte neki, hogy az osztrák császárnál kieszközlöm az általános amnesztiát… A nyilvánosság előtt kényszerhelyzetet akartam teremteni Ausztria számára, megkönnyíteni az osztrák udvar helyzetét a szláv és német népekkel és az osztrák tábornokokkal szemben. Arról, hogy engem nyilvános kérelmemre nyilvános visszautasítással kompromittálni fognak, nem is álmodtam… Már akkor éreztem, milyen nagy hibát követtem el, midőn hadseregemmel Ausztriát megmentettem.” Ezzel a cári sértődöttséggel kezdődött el az az osztrák–orosz feszültség, amely a megoldatlan Balkán-kérdéssel a tragédiák végtelen sorát zúdította az emberiségre.