A szó elhal, a zene szárnyal

A szó – értelem. A hang – érzelem. Egymást erősítik vagy egymást ellentételezik. A Théatre Vidy-Lausanne budapesti vendégjátékán ennek a misztériumnak a nyomába eredhettünk. Heiner Goebbels a Nobel-díjas Elias Canetti naplójegyzetei, esszéi, regényidézetei alapján szembesíti a zenét a szóval. Az érzelmet a gondolattal. Az 1905-ös születésű, bolgár származású, ám Németországban, Angliában élt és alkotott író „végigasszisztálta” a múlt századot. Műveiben korának megannyi jelenségére reflektált. A különös előadást színpadra képzelő-állító rendező, Heiner Goebbels Canetti maximái közül mazsolázik, kivált a hatalom, a rend, a beszéd és a zene, az alkotás témakörében. Szokatlan víziójában tömöríti a legmagasabb rendű vonósnégyeszenét a színjátékkal, a monológot, azaz a színész előadó-művészetét a fényjátékokkal (Klaus Grünberg), a videovetítéssel (Bruno Deville). Az összhatás lenyűgöző.
A félhomályba merült, el-elsötétülő színpadon a világhírű (amszterdami) Mondriaan kvartett játszik, azt is mondhatnánk, ha nem az előadás alappillére lenne, hogy koncertezik. Végigjátssza Sosztakovics tragikus hangvételű VIII. vonósnégyesét, amelyet a fasizmus (ám voltaképp a sztálinizmus) áldozatainak emlékére írt, s a néző fejében máris asszociálódik a XX. század népirtó diktatúráinak borzalma a fájdalmas zenei szekvenciákkal. Kivált, amikor elviselhetetlen hangerővel üvölt a kádencia. Eközben a francia színész, André Wilms a játéktérre vetített fekete kockák és fehér fénysávok geometrikus korlátai között mint cellába zárt, magányos lény jár fel-alá, mintha reménytelenül keresné a kiutat. A hangerő csitultával tovább őrli-morzsolja Canetti sarkalatos gondolatait. Eleinte emelkedetten, kissé deklamálva, ám amint játszania is kell, interiorizálódik, szövegmondása belülről fakad.
Titkokat feszeget: a hatalom titkát, a szóba foglalt rejtélyt, a sors örök titkát. Hirtelen elindul a színpadról, keresztülvonul a nézőtéren, mögötte halad az operatőr kamerával a kezében, s mi végig látjuk, amint kilép a foyer-ra, levonul a Művészetek Palotájának lépcsőjén, autóba ül, s a Soroksári útról a körútra kanyarodva megáll egy bérház előtt. Ajtót nyit az emeleti lakásban, és a szüntelenül muzsikáló kvartett zenéjére, ritmusra hagymát vág, elkészíti és elkölti tojásrántotta-vacsoráját. A Mondriaan Vonósnégyes ekkor már Ravel kvartettjét játssza; a betétfilm, vagyis az előadás egyetlen szereplője, André Wilms továbbra is mondja az aforisztikus szöveget, néha úgy tetszik, groteszk kontrasztban áll magányos életének monoton történéseivel, néha meg épp egyezik a hangulatával. A művész istenáldotta természetességgel játssza a magányos író szerepét – mintha önmagát adná. Amikor meg kigyúl a színpad hátterében álló emeletes ház ablakaiban a fény, mögötte ott látni hősünket, aki itt játssza tovább a jeleneteket.
Peregnek a mondatok, s a néző mintha megvilágosodna: magáénak érzi Canetti szövegének igazát. Átívelünk a XX. századon, a gondolat szárnyal, miközben a Mondriaan kvartett a múlt század zeneirodalmának „korfalára írt” vonósnégyeseit játssza pazar kifejezőerővel. A koncert végtelenné tágul, a sötét színpadmélyt akár a világmindenségnek is felfoghatjuk, ahová csak magányos bolygónk egy-egy fénypászmája világít be.
A darabcím – Eraritjaritjaka – az ausztrál őslakosok nyelvén azt az érzést jelöli, hogy „eltölt a vágy valami után, ami már elveszett”. H. Goebbels eleven emléket állít az európai kultúra huszadik századi értékeinek, a könyvtárakban lapuló szellemi kincseknek. Mindannak, ami az agyonkomputerizált XXI. század világában már-már elveszett. Bizton mondhatjuk hát, a kiveszőfélben lévő őslakosokkal mi, az európai kultúra végvárainak „őslakosai”: Eraritjaritjaka!
(Heiner Goebbels: Eraritjaritjaka. Rendező: Heiner Goebbels. A Théatre Vidy-Lausanne vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.)