Gyurcsány Ferenc miniszterelnök rövid bevezetőjében utalt rá, hogy a két politikai személyiséget többféle nézőpontból lehet megítélni, mindegyikből más következtetést lehet levonni, de méltányosan kell eljárni.
Ha egy mondatban akarjuk összefoglalni a hallottakat, John Lubbock angol üzletember és író szavait kell idéznünk: „Az, hogy mit hallunk és látunk, jórészt attól függ, mit keresünk.” Nem feltételezhető ugyanis, hogy a vendégek bármelyike is kialakulatlan véleménnyel érkezett a Nagy Imre-házba, amikor a forradalom miniszterelnökéről és az annak leverését követő, hosszú diktatúra pártfőtitkáráról tartott beszélgetés részeseként foglalt helyet. Viszont az is igaz, hogy aki sohasem változtatja meg a véleményét, az nem javíthatja ki a tévedését, vagyis holnap sem lesz bölcsebb, mint ma volt. És az ilyen társalgások során, ebben a régóta szunnyadó, de most már egyre többször napvilágra kerülő vitában megvan az esély arra, hogy az elhangzottak nyomán bölcsebben lássuk a tegnapot.
Ezért volt érdemes szombaton délután hallgatózni.
Visszatérő kérdésként hangzott el, hogy milyen jellegű és alkatú ember volt Nagy Imre. Ormos Mária történész szerint nem volt forradalmár, inkább reformer. Sőt, nem volt politikus alkat sem. Sokkal inkább tépelődő, gondolkodó, ha úgy tetszik, értelmiségi karakterrel megáldott ember, aki első politikai szereplését meg sem álmodhatta. 1953-ban ugyanis semmilyen jel nem mutatott arra, és ő sem tett egyetlen lépést sem azért, hogy miniszterelnök lehessen. A második alkalommal, 1956-ban a körülmények önkénye állította az élre. Egyszóval Ormos Mária nem tudná – egy neves európai politológustól kölcsönözve a kifejezést – „a politikusok állatkertjében” elhelyezni, mert se nem róka, se nem oroszlán. Nem rendelkezett a róka finom érzékével, ravaszságával, taktikai felkészültségével, de az oroszlán elsöprő súlyával, önbizalmával sem. S ha még Machiavelli is beleszólt volna a döntésekbe, bizonyára azt mondta volna Nagy Imrének: uram, maga nem egy íródeák, lehet aszszisztens vagy titkár a fejedelem mellett, de ne akarjon fejedelem lenni. Nagy Imre nem is akart, de vállalta a feladatot, amikor elérkezett, és teljesítette. Viszont – és ez a karakternek egy egészen más oldalára világít rá – nagyon sokat adott az arcára. Arra, hogy amit egyszer kimond, az kimondatott, és amit egyszer tesz, azt az utolsó pillanatig vállalja is. Ezzel szemben Kádár Jánost – politikai arcélét vizsgálva – könynyebben elhelyezhetjük a ravasz, ügyes rókák körében. Hogy mi az alapvető különbség kettejük között? – tette fel Ormos Mária a kérdést.
– Kádár János végrehajtotta azt a pálfordulást, amire Nagy Imre nem volt hajlandó. Lehetne azt mondani, hogy Nagy Imrének erre nem volt lehetősége, de ez nem felel meg a valóságnak. Kádár János azonban körülnézett, óvatos, ravasz róka módjára felmérte a lehetőségeket, és azt mondta magának: jobb, ha én vállalom el a hóhér szerepét, mint bárki más, mert az csak rosszabb lenne, mint amit én tennék vagy tehetnék. Ezzel viszont már az erkölcsi kérdést is eleve elhárította, már fel sem kellett tennie magának, hogy vajon nem a saját bőrét menti-e. Nem tette fel a kérdést, mert úgy gondolta, hogy a nagyobb cél, az ország érdeke örökre igazolni fogja a lépését.
Kádár János és Nagy Imre esete tehát – a történész gondolatmenetét követve – nagyon különböző volt mind alkatilag, mind a politikához való viszonyukban. Kádár élete vége felé pontosan megértette, hogy Gorbacsov szovjet pártfőtitkár politikája a rendszer bukását vonja maga után. És azt is tudta, hogy ez az ő bukását is jelenti. Testi és szellemi összeomlásának, a kései lelkiismeret-furdalás mellett, ez volt a fő motívuma – fejtette ki Ormos Mária –, mivel a diktatúra csődje értelmetlenné tette a bűnt, amelyet a maga idejében a nagyobb érdekekre hivatkozva úgy követett el, hogy nem tartotta bűnnek.
Rainer M. János történész utalt rá: lehet, hogy Nagy Imre nem volt politikus alkat, de csak abból indulhatunk ki, hogy politikusként élt és dolgozott. S ha politikus volt, akkor mondhatjuk, hogy útkereső alkat volt, gyakorlati ember, és igenis elfogadta azt a politikai ideológiát, ami a marxizmusból származtatható le. Ezzel szemben Kádár János nem utat keresett, hanem módozatokat az előre kijelölt úton. És amikor úgy látszott 1956 októberében, hogy ez az út kilencvenfokos kanyart vesz, akkor el tudta fogadni a pluralizmust, mert úgy látta, abban a pillanatban úgy ítélte meg, követnie kell az út kanyarát. Amikor azonban november első napjaiban azt érzékelte, hogy az út mégsem kanyarodik el, hanem ugyanúgy folytatódik, ahogy korábban, szó nélkül ment tovább rajta.
– Mélyen egyetértek azzal az angol üzletemberrel és társadalomtudóssal, aki Kádárt Jánost banális politikusnak nevezte – mondta Rainer M. János. – Mivel Nagy Imre és Kádár János is más utat keresett, ennélfogva egészen másként viszonyult mindkét ember életpályája a döntő fordulathoz. Nagy Imrének mindig volt egy antennája – azt hiszem, ezzel is kiemelkedett a társai közül –, amely jelezte, hogy az emberek mit gondolnak. Azt hiszem, ez akkor is jellemezte, amikor egyáltalán nem volt kapcsolata az emberekkel. Kétségtelen viszont, hogy 1956 nélkül a miniszterelnök egészen más arcélt kapna. Kádár nem volt központi szereplője 1956-nak – azzá tették.
Pomogáts Béla irodalomtörténész az erkölcs, a morál, az etika szemszögéből elemezte Nagy Imrét, és kimutatta, hogy a fenti szavak milyen sokszor fordulnak elő a politikus írásaiban. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy Nagy Imre politikai gondolkodása, emberi habitusa már eleve erkölcsi stratégia, emberi magatartás kialakítása volt. Ennek kapcsán a jelen közállapotaira utalt.
– Amikor 1989-ben elérkeztünk ahhoz a történelmi határponthoz, amit rendszerváltásnak szoktak nevezni, akkor nagyon sokan bíztak abban, hogy Magyarország nemcsak gazdasági, politikai struktúrát vált fel korszerűbbre, hanem erkölcsileg is át fog alakulni, igazságosabb lesz, komolyabban veszi magát, a kötelezettségeit, a jogait, a saját mentalitását, a történelmét, a közösségi szolidaritását, amely a határon túl élő magyarságra is kiterjed. Voltak biztató jelek, hogy egy ilyen jellegű erkölcsi átalakulás előtt állunk, de szomorúan állapítom meg, hogy ez az átalakulás valójában elmaradt. Nem változott meg, sőt romlott Magyarország mentális állapota és erkölcsi színvonala! Ha Nagy Imre erkölcsi példamutatásáról beszélünk, jusson eszünkbe, hol tartunk…
A vitaindítók után elhangzott, hogy ha Nagy Imre ma élne, és látná, hová jutott az ország, ugyancsak szomorúan venné tudomásul a közállapotokat. Ő mindig az egyszerű, szegény emberek pártján állt, a gazdálkodó emberekén, de hol vannak ma a gazdálkodók? Machiavelli azt tanította, hogy a politikában olyan szabályok uralkodnak, melyeknek nincs közük az erkölcsi előírásokhoz. Azt azonban sosem mondta, hogy aki politikával foglalkozik, azt nem kötik erkölcsi normák. Más kérdés – tehetjük hozzá –, hogy az erkölcsösség személyes természetű, költséges luxus. Érdekes, Nagy Imre nem sajnálta ezt a luxust, Kádár ellenben igen.
origo.hu
Jégeső és villámárvíz: ítéletidő tarolta le a fél országot – videó
