A szentendrei főtéren egyik barátja vendéglőjében kávézunk magyar népi tárgyak között, miközben rálátunk a szerb ortodox keresztre és az egykori görög templomra. Ilyen közegben érzi jól magát?
– Igen, annál is inkább, mivel Szentendre elmúlt évszázadaihoz a görögöknek is közük volt, bár ezt már csak kevesen tudják. Tizenöt éve élek itt, és nagyon szeretem ezt a várost, többek között azért, mert a központban valóban lehet érezni több nemzet kultúrájának a lenyomatát.
– Honnan való a Tzortzoglou család?
– Kis-ázsiai görögök vagyunk. Ez a terület ma Törökországhoz tartozik, és a görögök úgy tekintenek rá, mint a magyarok Erdélyre vagy a Felvidékre. Nagyszüleim 1913-ban háborús viszontagságok közepette kerültek a mai Görögországba, ahol mindkét szülőm parasztgyerekként nőtt fel. Apám a második világháború idején részt vett az országot megszálló németek ellen fegyverrel harcoló baloldali mozgalomban. Ám az angolok és az amerikaiak a visszatérő király mellé álltak, így kitört a polgárháború, amelyben a baloldali erők alulmaradtak. 1948–49-ben mindkét szülőm, egymástól függetlenül, menekültként Lengyelországba került, ahol egy lágerben ismerkedtek meg. Apám leánytestvérei már Magyarországon tartózkodtak ekkoriban, úgyhogy családegyesítés címén a szüleim is ide költöztek 1951-ben, mégpedig Miskolcra.
– Hol született?
– Már Miskolcon, 1952 februárjában. A vasgyári görög kolóniában éltünk, de hatéves koromban öcsém gyermekbénulása miatt feljöttünk Budapestre. Köszönettel tartozunk Magyarországnak, a magyar népnek, hiszen befogadott minket több ezer göröggel együtt. Ma is hálát érzek, teljesen függetlenül attól, hogy akkor milyen rendszer uralkodott.
– Szülei teljesen azonosultak a kommunista rezsimmel?
– A több ezer magyarországi görög túlnyomó része baloldali elveket vallott, de számos ideológiai irányzat létezett ebben a közösségben. A szüleimet utólag nem nevezném kommunistának, inkább amolyan népi baloldalinak, már csak a származásuk miatt is. Szociálisan rendkívül érzékenynek bizonyultak, ugyanakkor liberális hangulat uralkodott otthon. Egyik nagybátyám viszont vad sztálinista volt.
– Pesten milyen környezetben éltek?
– A Kőbányai úton lévő régi dohánygyárban, ahol egészen kis méretű lakásokat alakítottak ki a hasonszőrűek számára. Nyolc négyzetméteren négyen laktunk! A dohánygyár szó szerint egy görög gettó volt, de „bírtuk” ezt a környezetet, mert együtt lehetett egy jelentős számú kisebbségi közösség: volt kultúrotthonunk, bölcsődénk, közértünk, mindenünk.
– Hol tanult meg magyarul?
– Mivel Miskolcon a szüleim három műszakban dolgoztak, korán beadtak bölcsibe, úgyhogy kiskorom óta kétnyelvű közegben éltem. Egyiket sem érzem tanult nyelvnek, ha görögül beszélek, akkor úgy gondolkodom, és így vagyok a magyarral is. A két nemzet kultúrájával hasonlóképpen jártam, mindkettőt a magaménak érzem. Az általános iskolában jártam a görög és a magyar tánccsoportba is. Amikor ott megkaptam az első magyar népviseletet, annyira örültem, hogy abban mentem haza. Talán mindennek az eredménye, hogy ugyanúgy kötődöm a Balkán és a Kárpát-medence kultúrájához.
– Hogyan lépett zenei pályára?
– A dohánygyári görög gettóban állandóan szólt a zene, úgyhogy lételememmé vált. Tizenkilenc évesen kiruccantam a rokonokhoz Bulgáriába, ahonnan átengedtek Törökországba. Innen hoztam különböző kis kerámiadobokat. A magyarországi görög tánccsoportban ütős lettem, onnan pedig néhány hónap után átmentem táncolni magyar népi művészegyüttesekbe, a Vasasba, majd a Bihariba. Itt a Vízöntő zenekar kísért, ahova rövidesen ütősként szálltam be. Ebből a formációból néhányan kilépve alakítottuk meg aztán a Kolindát 1974-ben. A hetvenes évek elején rock- és dzsesszvonalon is szert tehettem már némi tapasztalatra, mivel egy egész nyarat végigmuzsikálhattam a világszínvonalú zenét játszó Syrius zenekarral.
– Később sikerült profitálnia ezekből a zenei kirándulásokból?
– Egyértelműen. Már 1975-ben életre hívtuk a Gépfolklórt, amelyben hegedű, nagybőgő, ütősök, oboa, illetve török síp volt hallható. Érdekes, hogy ez a kamarafelállás telt házas koncerteket eredményezett az akkori Egyetemi Színpadon, amiben talán az is szerepet játszott, hogy elektroakusztikus megszólalás és progresszív előadásmód jellemzett bennünket. Szabó András hegedűsünk a saját hangszerén Jimi Hendrixet idéző virtuozitással játszott. Verseket zenésítettünk meg, merítettünk a balkáni és a magyar népdalokból is, ami számomra újfajta feladatot jelentett: elkezdtem énekelni. Hetvennyolcig muzsikáltunk ebben a felállásban, majd két év szünet után elektromos programmal tértünk vissza. Körülbelül öt évig tartott ez az újabb időszak, majd kiszálltam, és a festészettel kezdtem el foglalkozni aktívabban. Ekkortájt fogadott tanítványává két kiváló művész, Nagy Gábor és Kárpáti Tamás. A festészetben kettejüket tartom mesteremnek, olykor még ma is kikérem a véleményüket.
– Milyen stílusban alkot?
– Főként geometrikus elemekkel átszőtt lírai tájképeket festek. Mindig is vonzott az ókori görög képzőművészet, olyannyira, hogy mostanában lenyomatokat készítek antik kövekről. Szerencsére néhány görögországi múzeumban van lehetőségem erre, több ezer éves betűket, szövegeket tudok így belefoglalni képeimbe. Mindig egy meghatározott motívumból indulok ki, előfordult már olyan is, hogy egy székely kapu galambdúcai adták a kezdő lökést. Egyébként éppen most készülök Erdélybe, hogy jobban elmélyedhessek az ottani díszítőművészetben: mindenképpen szeretnék ott is lenyomatokat készíteni.
– A Kárpát-medencén és a Balkánon kívül gyűjt még valahol?
– Nemrég jártam a krakkói régi zsidó temetőben, ahol sírkövek szépséges motívumait „mentettem el” magamnak, majd ezekre dolgoztam rá kottarészleteket, amelyeket Kurtág György egyik művéből, a Kafka-töredékekből vettem. A már felkutatott motívumkincsek rendre megjelennek geometrikus világomban, ami amolyan eltorzított tájképeket eredményez. A lényeg, hogy próbálok egyszerre hagyományőrző és modern lenni, csakúgy, mint a zenében. A Barbaro együttesben, ahol 1986 és 1998 között muzsikáltam, szintén erre törekedtem. Ebben a – talán mondhatom – népszerű formációban a kelet-európai népzene által inspirált progresszív etnorockot játszottam olyan zenészekkel, mint Herpai Sándor, Zsoldos Tamás és az ország egyik leginvenciózusabb gitárosa, Cziránku Sándor. Mégsem lettünk hazai értelemben vett sztárok, bár nagyon sokat koncerteztünk.
– Miért nem lettek széles körben ismertek?
– Mert nem kötöttünk kompromisszumokat, egyáltalán nem törődtünk a piaci elvekkel. Megjegyzem, egyik zenekarom sem foglalkozott ilyesmivel, mindig is azt csináltuk, amit jónak láttunk. Persze így egy kicsit nehezebb, Cziránku Sanyi például többgyermekes családapaként a Barbaro idején újságokat hordott ki reggelenként. Nem is bántam, hogy 1999-ben elnyertem egy képzőművészeti ösztöndíjat Görögországban, aminek köszönhetően hosszú hónapokig kint alkothattam, kiállításom volt, és el is adtam jó pár képet.
– Jelenlegi együttesét, az egyszerre populáris és progresszív Balkan Fanatikot, amely a balkáni és a magyar népi muzsikát elektronikus zenével ötvözi, egyre többen ismerik, de nem elegen, mivel kevés rádió- és tévéadón lehet hallani a dalaikat. Mi ennek az oka?
– Fogalmam sincs. Miközben a világhírű Transglobal Underground bármikor szívesen fellép velünk egy színpadon úgy, hogy a maguk sajátos stílusában kísérik az általunk játszott népdalokat, idehaza kevés jobb helyre hívják koncertezni a Balkan Fanatikot. Ákos egyik legfontosabb szerző- és zenésztársával, Lepés Gáborral alapítottuk az együttest, és olyan énekesnőkkel dolgozunk, mint Herczku Ági vagy Kovács Nóri. A szakma elismer bennünket, hadd említsem meg e helyütt például Babos Gyula nevét, de az újságírókkal nincs mindig ilyen szerencsénk, sokszor lehúznak minket. Igaz, az egyik kereskedelmi és a könnyűzenei tévécsatornán rendszeresen szerepelünk, de a rádiók nem játsszák a számainkat. Talán az a gond, hogy nem tartozunk egyik szellemi szekértáborhoz sem. Az egyik oldal vélhetőleg sokallja az értékes hagyományt a zenénkben, a másik oldalnak pedig biztosan az nem tetszik, hogy gyönyörű balkáni és magyar népdalokat vagy népzenei motívumokat teljesen modern stílusú számokhoz használunk fel. Pedig én görög magyarként vagy magyar görögként megélem a tradíciót, és sajátos módon ugyan, de megpróbálom átadni.
– A görög nép napjainkban is rendkívüli módon ragaszkodik hagyományaihoz, kultúrájához, ott patriótának lenni olyan természetes, mint levegőt venni. Ehhez képest hogyan festünk mi, mai magyarok?
– Mindenhol hangsúlyozom, ahol meghallgatnak: nagyon fáj nekem, hogy a magyar emberek nem élvezik, sőt már nem szeretik a saját kultúrájukat. Erdélyi testvéreink szépen megmentették az ottani népi kultúrát a XX. század végi embernek, de a magyarok úgy általában már nem hallgatják a gyönyörű népzenéjüket. Görögországban egészen más a helyzet. Vasárnap délelőtt vagy délután szinte az összes adón szól a nemzeti zene, mert tisztelik, megélik az örökségüket, a hagyományaikat. Az egyik legnézettebb tévécsatornán a szombat esti show-műsorban a hazai sztárok görög népdalokra és népies műdalokra mulatnak. Az nem baj, hogy Magyarországon külföldi zene is szól, de itt már igencsak átestek a ló másik oldalára. Borzasztó, hogy a magyarok lassan elvágják a saját gyökereiket. Mivel egyszerre tartom magamat görögnek és magyarnak, ezért végtelenül fáj mindez. Számomra elfogadhatatlan, hogy elveszítjük az azonosságtudatunkat. Egyetlen más nép sem engedi meg ezt magának, csak a magyar.
– Vannak azért biztató példák a muzsika világában is: az etnorock műfajában a Kormorán, a Transylmania és a Szkítia, az úgynevezett világzenében pedig a Ghymes, Balogh Kálmán vagy Nikola Parov.
– Igen, de egy-két kivételtől eltekintve olyan együttesekről, zenészekről van szó, akik a határon túli magyar vagy a magyarországi kisebbségi világból jöttek. Feltétlenül becsülöm például azokat a magyar roma muzsikusokat, akik beépítik a zenéjükbe a saját ősi kultúrájukat. Szerintem az általuk játszott etnodzsessz rendkívül előremutató, világszínvonalú. Meg is becsülik őket külföldön. Félreértés ne essék, nagyon szeretem például a magyar rock and roll dalokat, olykor dúdolgatom is ezeket, de azért ne felejtsük el, hogy azt a stílust sosem tudjuk jobban játszani egy amerikai zenésznél. Szomorú, hogy Magyarországon nem akad egy popzenekar, amely feldolgozná egy gyönyörű népdalunkat. Nem állítom, hogy mindenkinek népdalátdolgozásokat kellene játszania a szórakoztatóipar világában, de fontos volna, hogy a közönség legalább egy-egy szám erejéig megtapasztalhassa a saját gyökereit, és megérezze, milyen elementáris erejűek ősi énekeink. Ha egy ilyen példa sincs, akkor nem tudom, kijelenthetjük-e, hogy él a kultúránk. Számomra felfoghatatlan a jelenlegi helyzet, hiszen honfitársaim túlnyomó része sem a tradicionális, sem a kortárs magyar kultúrát nem becsüli. Görögországban nem is értenék, ha az itthoni szellemi állapotokról beszélnék. De én sem értem a magyar művészeket, tisztelet a kivételnek. Én olyan jól érzem magam, ha külföldön a dalainkra vagy netán a képeimre azt mondják, hogy mások, mint azok, amelyeket megszoktak. Az igazán érdekes az, ami helyi sajátosságokat is hordoz, és úgy hiszem, az képvisel igazi értéket is.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
