(ki neutrális…)

Én nem tudom, hogy a különböző tévéadók azon törekvései, amelyek nézőik politikai vélekedésének beszabályozására irányulnak, általában korrektek-e. Kétségtelen, hogy ritka az olyan ember, ritka az olyan tévészemélyiség, aki semleges, mint a neutron, s sem vonzásnak, sem taszításnak nem engedelmeskedik. Magamról sem gondolom azt, hogy nincs bennem némi elfogultság, de hazudni még általam jónak mondott ügy érdekében sem szeretek. Ha tudom, kerülöm a túlzást is, bár rossz kedvemet, a jelenlegi helyzetben, képtelen vagyok eltitkolni.
Magyarországon az úgynevezett kiegyensúlyozott tájékoztatásnak számos akadálya van. A leglényegesebb az, amit tudomásom szerint Vásárhelyi Mária, a jeles, s nem mindig elfogulatlan médiaszakértő a jobboldali zsurnálveszélyről vizionálva is elismer: a sajtó és sajtómunkás alaptermészete szerint liberális és baloldali. Azt persze nem értem, hogy maga a tájékoztatás, amely elsősorban a tények pontos, lelkiismeretes közlését jelenti, mily módon lehet ilyen személyes természetű, mondhatni szeszélyes, hacsak ki nem vetkőzik önmagából, elferdítve is túlsúlyozva a tényeket. Lehet az is, hogy egyszerű tévedésről van szó, ami a múltban gyökerezik, s a médiának semmi köze az igazsághoz, vagy annak kereséséhez, a sajtó pedig rég kivetkőzött a szabadságból, s önmaga vált saját foglárává.
Ezek természetesen olyan kétségek, amelyet a szakma és a politika is nemcsak hogy elhesseget, de ragaszkodik az alapvető hazugsághoz, egyrészt önmagát a nyílt, őszinte tájékoztatás hívének feltüntetve, másrészt elfogulatlanságát hangsúlyozva. Jól példázza ezt, hogy a fortélyos Friderikusz által útjára indított közszolgálati politikai magazin mind mostanáig a Szólás szabadsága címet viseli. Ráadásul két Sajtószabadság díj is van Magyarországon, tudomásom szerint az egyiket az MSZP, a másikat a jobboldali MÚK üzemelteti. A szabadság szó már önmagában manipulál, miként a „nép” is, a kettő együtt pedig minden szocialista elvárásnak megfelel. A legbornírtabb az, amikor a nép hangja szólal meg a médiában. Ennek példája a legújabb kor- és kórdivat, az sms-, e-mail- és a betelefonálós őrület. Az se kutya, amikor a tévéadók megszavaztatják a nézőiket valamely aktuális politikai tárgykörben a közvélemény-kutatás képzetét keltve, ugyanakkor ebbéli szándékát tagadva.
Mindez nevezhető az eszmék szabad áramlásának. Ámde, s vessenek meg ezért, én az egyik legelképesztőbb média PC-trükknek érzem azt, amikor egy-egy tévéműsorban a különböző nézeteket ütköztetők, a parlamenti ranglista szerint „egyenlő esélyt” és időt adva a „párbeszédre” az egymással szemben álló pártok képviselőinek, az elfogulatlan tájékoztatás látszatát keltik. A tévészemélyiség, a moderátor, persze, aligha lehet tekintettel arra, hogy az ilyen vitáknak semmi értelme nincs. Tehát csodás elfogulatlanságot színlel. Ezek a verbális események arra valók, hogy alkalmat adjanak a műsorvezetőnek intellektusa csillogtatására, továbbá a közszereplőknek vitakészségük bizonyítására. Ha véletlenül beletekintek egy ilyen „rendezvénybe”, mindig őszinte megdöbbenést kelt bennem például az a szikár elszántság, amellyel Dávid Ibolya békeszerető közhelyeit pufogtatja, s nagyvonalú szimulációval „közös főhajtásra” akarja bírni jeles miniszterelnökünket és Orbán Viktort. Ezen alkalmakkor mindig rájövök, hogy Kuncze Gábornak, aki szuperbasszusban dünnyögi el kihűlt álliberális poénjait, egyetlen igazi partnere volt a magyar politika színpadán: Torgyán József. Ők úgy illettek egymásba, mint a Matrjoska babák. Ilyenkor az a gondolat fut át rajtam, hogy a média és a politika lényege egyaránt a póz. Örömmel látom, hogy ebben a szellemben kormányfőnk örökmécsesként fénylik Batthyány szellemében, s egymaga testesíti meg Petőfit, Kossuthot, Deákot és Széchenyit. Szavai nyomán már én is úgy érzem, Budapesten nem forradalom volt sem 1848-ban, sem 1956-ban, hanem reform.
Hogy a receptdíj mekkora szerepet játszott Segesvárnál és a Corvin közben, én nem tudom…