Sáros orosz demokrácia

Megvédjük-e a szabadságot? – teszi fel a kérdést a moszkvai és a szentpétervári rendőri fellépés kapcsán félig patetikusan, félig pedig fenyegetőn a The Washington Times. Mint a szerző, Frank J. Gaffney Jr. fogalmaz, a szabad világ és vezetője, az Egyesült Államok legalább olyan határozottsággal köteles segíteni a szabadság Garri Kaszparovhoz hasonló mai védelmezőit, mint tette azt egykor Ronald Reagan a szovjet disszidensekkel. Bár Kaszparovot néhány óra és némi pénzbírság után elengedték, lefogása annak a jele, hogy Putyin túlságosan messze ment, átlépett egy határt. Gaffney sajnálkozva állapítja meg, hogy a Kreml azért taposhatja ily magabiztosan lábbal a demokráciát, mert a szabad világ nem bünteti eléggé Oroszországot. Lassan ott tartunk – fest apokaliptikus képet az újságíró –, hogy Putyin országában senki nem érezheti magát biztonságban, ami már az egész környező világot veszélyezteti. S hogy mindenki érezze a történtek súlyát, Gaffney könnyes szemmel a legendás szovjet ellenállók, Andrej Szaharov, Alekszandr Szolzsenyicin, Anatolij Scsaranszkij sorába emeli Kaszparovot, aki nevét és reputációját felhasználva milliók nevében bátran emeli fel a hangját a Wall Street Journal hasábjain az orosz demokrácia maradványainak felszámolása ellen.
No, de nézzük, mi is történt Moszkvában és Szentpéterváron. Az orosz politikai rendszer perifériájáról a demokráciát féltő tüntetők célja alapvetően az volt, hogy megmutassák a széles publikumnak, milyen véresen tiporják el a csekisták a szabadságot. Az elégedetlenek menete tehát alapvetően egy médiaakció volt, s így Kaszparovék mindenáron a tankok alá akartak feküdni. Sokat erőlködniük nem kellett, hiszen a hatalom jó érzékkel sietett a segítségükre, s mindent megtett azért, hogy a tüntetésből világesemény kerekedjen. Ismerve a rendőrség és az OMON természetét, a Másik Oroszország aktivistái feltehetőleg be is kalkulálták mindezt a forgatókönyvbe. Nem volt nehéz, hiszen a hatalom már előzetesen mindent megtett a tüntetés megakadályozása, illetve eljelentéktelenítése céljából. Első lépésben több helyen betiltották, Moszkvában pedig a központ helyett egy külvárosi helyszínt, pimasz módon a távoli és kieső Tusinót javasolták az egyet nem értőknek. Közben folyamatosan nyomást gyakoroltak a menet potenciális résztvevőire. A szociálliberális Jabloko szentpétervári szervezetét például betiltással fenyegették, ha a párt moszkvai központjával ellentétben mégis a részvétel mellett döntenének. S miközben egymásnak ellentmondó hírek terjedtek az engedélyezett tiltakozások helyszíneiről, ezzel párhuzamosan komoly erőkkel szervezték a hatalomhoz lojális tüntetéseket, ami mellesleg nem volt nehéz. Összességében szombaton 23 ezer embert vártak a hatóságok az utcákra, s a sajtó becslései alapján ott is voltak 18 ezren. Ebből 15 ezer szimpatizáns a Kremlhez közeli Egységes Oroszország ifjúsági szervezetének, az Ifjú Gárdának a hívására ment ki, de ott voltak a melegfelvonulás ellen tiltakozva megismert pravoszlávok is. Dmitrij Rogozin nacionalistái az „Adjuk vissza Moszkvát a moszkvaiaknak!” jelszó alatt tüntettek, a rendszer peremén, a dumába jutás küszöbén próbálkozó Szociálliberális Jobboldali Erők Szövetsége pedig a „tisztességes választásokért” emelt szót.
A hatalom figyelme azonban elsősorban a Turgenyev téren végül engedéllyel gyülekező Másik Oroszország mozgalom mintegy másfél ezer hívére és a Puskin térről ide igyekvő, nagyjából ezer társára irányult. Maguk az engedélyezett tüntetések Moszkvában és Szentpéterváron is különösebb rendbontás, atrocitás nélkül zajlottak, e helyszíneken kívül azonban már a rendőrök és a különleges alakulatok durva fellépésével szembesülhettek a tiltakozók. Nem véletlen, hogy maga Kaszparov sem a Turgenyev térre, hanem a rendőri akcióval kecsegtető központba igyekezett, s gyorsan meg is találta, amit keresett. Felmerül a kérdés, miért nem engedte a hatalom, hogy az a mintegy ezer tiltakozó nyugodtan végigvonuljon a városon. S miért kellett egyáltalán két-háromezer tüntetőre több ezer rendőr? Moszkvai szakértők őszinte meggyőződéssel bizonygatják, hogy a hatalomnak esze ágában sem volt fellépni a jogvédő Lev Ponomarjov és idősödő társai ellen, Eduard Limonov fiatal és harcos nemzeti bolsevikjai azonban már korántsem ismernek pardont, s rájuk bizony vigyázni kell. S egyébként is, miként bátoríthat a hatalom egy betiltott szervezetet azzal, hogy engedi híveit végigvonulni a városon? Ha már korábban nem sikerült őket elszigetelni, ez valóban a gyengeség jele lett volna, ám messze a kisebbik rossz. A világsajtót ugyanis bejárták az állig felfegyverzett OMON-osok és a rendőrök brutalitását mutató képek. A hatalom válogatás nélkül ütött-vert mindenkit, aki a kordon közelébe merészkedett, hajuknál fogva rángatta a tüntetőket, és nemes egyszerűséggel dobálta át őket a kerítésen túlra. Ez az aránytalan és erőszakos fellépés egy demokratikus államban megengedhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy ezek a képek csak az oroszellenes fóbiákat erősítették a világban. A rendszer azonban nem volt képes átlépni saját történelmi árnyékát, nem érzi eléggé a másik oldal által előszeretettel használt modern technikákat, így lényegében aszszisztált egy valóban kisebbségben lévő ellenzék PR-akciójához. Pedig akár meg is mutathatta volna, hogy nincs igazuk azoknak, akik még mindig a kommunizmust látják Oroszországban. Az igazi győzelem az lett volna, s valójában nem is Kaszparovék felett, ha nagyvonalúan, a tiltás ellenére is engedik az elégedetlenek menetét. Valójában ez sugárzott volna erőt, magabiztosságot, a világsajtó pedig hallgatott volna, hiszen ez már nem érdekli. Ehelyett az erőtlen provokációjával valójában szintén e tiltakozások felerősítését szolgáló Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Putyin más ellenfelei eksztázisban ünnepelnek, s nem negyven, de negyvenezer dollárt is adnának még egy ilyen verésért. Az ilyen képek ugyanis mindennél jobban rombolják Oroszország imázsát, s politikailag kényes időszakban, a választások előtt gyengítik a rendszer legitimitását. Elég elolvasni, mit írt ezután az Oroszországgal szemben egyébként korántsem a legellenségesebb Frankfurter Allgemeine Zeitung. A lap, sürgetve a Moszkvától való függőség oldását, arra hívja fel a figyelmet, hogy egy ilyen ország az adott körülmények között aligha lehet Európa stratégiai partnere, megbízható partner semmiképp sem.
A fentiekből is kiderül, Gyurcsány Ferenc szokása szerint ismét túllőtt a célon, amikor példásnak nevezte az orosz demokráciát, annak sárba tiprásáról beszélni azonban szintén túlzás. Sokkal inkább arról van szó, Moszkva akaratán kívül ahhoz adott érveket, hogy egyébként alapvetően politikai okokból, az éleződő nagyhatalmi versenyben szokás szerint az emberi jogok és a demokrácia kérdését előrángatva gyakoroljanak rá nyomást. Mert nem szép, ami most Oroszország két városában történt, de ugyan már, ki emelte fel a szavát a demokrácia grúziai vagy azerbajdzsáni állapota miatt, s kik hullattak krokodilkönnyeket a zimbabwei vagy akár a magyar ellenzék elleni, a moszkvainál durvább fellépés miatt?