Szív küldi szívnek Afganisztánból

Jó reggelt, Afganisztán! – kiáltotta a Sláger Rádió Bumerángja néhány reggelen át, amíg Bochkor Gábor a hadügyminiszter Szekeres Imre, valamint Palik László médiaszemélyiség társaságában a külszolgálaton lévő magyar alakulatokat látogatta. Lehet, hogy Szekerest különórán kellett megtanítani tisztelegni, de a médiakérdést igen jól kezeli. Bochkor és Palik helyében ugyan elmerengenék, miért mehetett Fábry előbb, mint ők, de hogy a hadügyér utazásaiból így hír lesz, az biztos. A sor végén talán még Orosz József is kap egy lehetőséget, bár róla azt beszélik, hogy csak a stúdióban bátor, és még híres haditudósítóként sem tartózkodik szívesen veszélyes övezetekben.
A Bumeráng mint politikai reklámfelület ezúttal kiválóan működött, benzinkutak és kisközértek ezreiben zengett e reggeleken Afganisztánból a kacagás, a szív küldi. A budapesti stúdióban még azzal is megpróbálkoztak, hogy bizalmas éteri beszélgetésre ösztökéljék az Afganisztánban szolgáló katonát és rég nem látott barátnőjét. Nyilván érdeklődéssel hallgatta volna az ORTT, ha valóban arról beszélnek, amire gondolnak. Bizalmas szóváltás hiányában maradt a: – Jól vagy? – Én jól vagyok. – És mindenki jól van? – Nagyon várunk.
Mindezek mellett és ellenére is a médiakutatóknak figyelmébe ajánlható a Bumeráng évek óta tartó töretlen sikere, melynek ész- és érvszerű magyarázta nincs. Boros Lajos és Bochkor Gábor, újabban fúrópajzsként Pest-Buda két fallikus szimbóluma is, minden más médiatípusban megbukott, használhatatlannak bizonyult, de ebben a reggeli tornamutatványban nagy számban kelnek el. Ha pedig megtalálják a magyarázatát, oktassák is a médiaiskolákban! Talán kiküszöbölhető lesz a kínos médiakörforgás.
Ez évben ünnepli századik születésnapját a magyar kabaré; az évfordulóról az elmúlt hónapban emlékezett meg a közrádió kabarészerkesztősége (ha még van ilyen, és nem olvadt be a zenei osztályba). Az a megemlékezés akkor kínosan gyengére sikerült, több meghatottság, mint humor. A szombaton sugárzott májusi kabaré Sinkó Péter szerkesztésében egészen más volt. Igazi tavaszi. Jöttek, láttak és győztek a fiatalok, az új generáció, akiknek a nevét még csak tanulgatjuk (egyik-másikukét már tudjuk). Nekik szerencsére nincs szükségük Bajorra, Gálvölgyire és Hernádira, elmondják maguk, amit akarnak. Még egy kis terelgetés, és rájuk lehet bízni a kabarét. Litkai, Tóth Tibor, Kovács András Péter, Ürmös Zsolt, Kőhalmi Zoltán és a többiek már nem másként látják ugyanazt, mint apáik, hanem egészen mást látnak a világból. És ez jó. Nem akarnak igazodni a szellemi klubdélutánokon téziseket alkotó belvár értelmiség elvárásaihoz, és fittyet hánynak arra, hogy mi illett eddig. Ez persze néha rossz. Végeredményben ők lesznek, ha bírják a terhelést, a százéves magyar kabaré következő harminc éve. Mielőtt azonban megkapják a mesteroklevelet, jó lenne elküldeni őket beszédtanárhoz. Attól, hogy Farkasházy nem járt sikerrel, még a fiúkon segíthet.
(Bumeráng, Sláger Rádió, Rádiókabaré – május, Kossuth rádió)