A Sampdoria nevét ma már inkább botrányok, gazdasági káosz és a történelmi kiesés lehetősége miatt hallani, de a klub története nem így indult. Az Unione Calcio Sampdoria 1946-ban jött létre két genovai csapat egyesüléséből, és a nyolcvanas évek közepétől Paolo Mantovani elnöksége alatt kezdett el európai szinten is tényezővé válni.
Mantovani víziója világos volt: olasz tehetségekre, karakteres edzőre és taktikai tudatosságra épített. Vujadin Boskov irányításával a klub:
- három Olasz Kupát nyert (1985, 1988, 1989),
- 1990-ben KEK-győztes lett,
- 1991-ben pedig elhódította a Serie A bajnoki címét.
A csúcspont az 1992-es BEK-döntő volt: a Sampdoria egyenrangú ellenfélként küzdött a Johan Cruyff vezette FC Barcelonával, és csak Ronald Koeman hosszabbításos szabadrúgása döntött.
Mantovani 1993-as halála után a klub fokozatosan veszítette el szerepét. Fia, Enrico már nem tudta ugyanazt a szellemiséget továbbvinni, és a kilencvenes évek végére a Sampdoria ismét a másodosztályban találta magát. Bár az ezredforduló után akadt néhány sikeres szezon (2009-es kupaezüst, BL-indulás), ezek csak időszakos fellángolások voltak.
Ferrero érkezésétől a morális csődig
2014-ben, a háttérben már hosszú évek óta billegő Sampdoria élére egy római filmproducer, Massimo Ferrero érkezett, aki már a bemutatkozásakor jelezte: nem kíván háttérben maradni. A magát „Viperettóként” (kisvipera) becéző új tulajdonos azonnal a címlapokon találta magát – nem sportszakmai víziója, hanem teátrális megnyilvánulásai miatt. A Ferrero-éra alatt a Sampdoria látszólag működött, de valójában széthullóban volt. A jelek már 2016 körül egyre nyilvánvalóbbá váltak:
- Az átigazolások össze-vissza, rövid távú logika szerint zajlottak, sokszor egyetlen évre hoztak játékosokat, akiket aztán nyáron tovább is adtak.
- Az utánpótlás-fejlesztés stagnált, a Primavera-csapat szereplései romlottak, a felnőttkeretbe alig épült be saját nevelés.
- A klub könyvelése egyre átláthatatlanabb lett – belső kölcsönökkel, kapcsolt cégeken keresztüli pénzmozgásokkal tartották fenn a napi működést.
- A Ferrero családhoz köthető vállalkozások rendszeresen üzleti kapcsolatba kerültek a klubbal, és ezek a kapcsolatok egyre több kérdést vetettek fel: valóban piaci alapon történt minden?
2020-ra a Ferrero-rendszer megingott. A pandémia alatt különösen érzékennyé vált a klub működése: a bevételek visszaestek, a költségek nem. A tulajdonos azonban nem tőkét hozott be, hanem újabb cégeken keresztül próbált túlélni. 2021 decemberében a buborék kipukkadt: Ferrerót letartóztatták, nem a Sampdoriával összefüggésben, hanem egy másik cégcsoport csődbűncselekményei miatt. Ugyan a genovai klub papíron nem volt érintett, de a csődhullám morálisan és gyakorlatilag is magával rántotta a klubot:
- A fizetéseket rendszeresen késve fizették ki,
- A szponzorok visszakoztak, a hitelezők bizalmatlanná váltak,
- A klub elvesztette hitelességét, miközben a Ferrero-érában több mint 200 millió eurós adósságállomány halmozódott fel.
A szurkolók ekkor már nyílt háborút hirdettek a tulajdonos ellen. Kifeszített molinók, fenyegető üzenetek, disznófejek a klubház előtt – Genovában már senki nem bízott Ferreróban. Ennek ellenére a tulajdonos még két évig nem volt hajlandó megválni a klubtól. A csapat gyakorlatilag szétesett, és 2022–2023-ban csak három meccset nyert meg a Serie A-ban. A szezon végére a klub ismét visszacsúszott a Serie B-be, de először ilyen mértékű instabilitás és szétesettség közepette. A Ferrero-érát így nemcsak kudarc, hanem morális csőd is zárta.
A Ferrero-éra után a klub már működésképtelen volt. 2023 tavaszán Andrea Radrizzani, a Leeds egykori tulajdonosa és üzlettársa, Matteo Manfredi vásárolta meg az egyesületet, és 30 millió eurós tőkeinjekcióval biztosították a másodosztályú indulást. A nyáron Andrea Pirlo kapta meg a vezetőedzői pozíciót, de a keret minősége, a pénzügyi korlátok és a szerkezeti káosz miatt nem valósulhatott meg a feljutás – a Palermo elleni rájátszásban azonnal búcsúzott a Samp. A következő szezon sem indult jobban, Pirlo három nyeretlen forduló után távozott, helyét Andrea Sottil, majd Leonardo Semplici vette át – ám látványos előrelépés egyikükkel sem történt.
Nosztalgiára épített mentőakció
A 2024–2025-ös idény hajrájában a Sampdoria identitásalapú mentőakcióval próbálta megállítani a zuhanást: egyre több klublegenda bukkant fel a háttérben, a sportigazgatói poszton Enrico Chiesa neve is felmerült, míg a kispadra Alberico Evani érkezett – korábban Roberto Mancini válogatottjának másodedzője, de klubszinten tapasztalatlan. A pályán a fordulat elmaradt,
a zárófordulós vereség után a Samp története során először kiesett a harmadosztályba. Csakhogy Olaszországban ritkán ér véget a futballidény a pályán.
A Brescia februári fizetési szabálytalanságai miatt a szövetség négypontos levonást rendelt el, amivel a lombard klub nemcsak kiesett, hanem csődközeli helyzetbe került. Ennek nyomán a Salernitana és a Sampdoria osztályozót vívhatott a bennmaradásért. A genovaiak érezhetően élni akartak a lehetőséggel: hazai pályán 2-0-ra nyerték az odavágót, miközben a vendégek nagy létszámban gyomorrontásra hivatkozva nem léptek pályára. Pletykák szerint ételmérgezés történhetett a szállodában, amit végül a szövetség is figyelembe vett, és a visszavágót péntekről vasárnapra halasztotta.
A salernói mérkőzés így sem zajlott le zavartalanul. A hangulat hamar felforrósodott: a hazai drukkerek szerint a párharc előre le volt zárva. A VAR visszavonta a Salernitana egyenlítő gólját, majd a Samp második találata után elszabadult a pokol. Füstbombák és székek repültek a pályára, a játékvezető félbeszakította, majd 0-2-es állásnál végleg lefújta a mérkőzést. A döntés a szövetség kezébe került, de aligha kérdéses, hogy a Sampdoria győzelmét és ezzel a Serie B-ben maradását hivatalosan is megerősítik.
Sampdoria: pillanatnyi menekvés, hosszú távú kérdőjelek
A helyzet tehát átmenetileg rendeződött: a Sampdoria bennmaradt a másodosztályban – de nem a pályán elért eredménynek, hanem egy rivális hibájának és a körülmények szerencsétlen alakulásának köszönhetően.
Az új szezon viszont közeleg, és vele új kihívások. Egyfelől ott a történelem, a szurkolók hite, a Vialli–Mancini-korszak emléke. Másfelől viszont a modern futball realitása: pénzügyi stabilitás, szervezeti működés, szakmai koncepció – mindaz, amivel a klub évek óta adós.
A bennmaradás nem zárja le a történetet, csak új fejezetet nyit. A kérdés változatlan: a Sampdoria marad-e élő klub, vagy végleg emlékké válik – egy kifakult poszter Viallival, Boskovval és Mancinivel. Egykor Európa csúcsán. Ma a túlélés határán.
