Cosí fan tutte, a tűzveszélyes

Mondják a legcinikusabb operának is, hát nem tudom. Ha egy nőgyűlölő, vén fűzfafilozófus úgy összezavar két jegyespárt, hogy azok máról holnapra keresztbeszerelmesednek, nagyon igaz. Ha meg a másik olvasatot veszem, s a sokat megélt barát e trükkel segítené egymáshoz inkább illő párok kialakulását, akkor csak balul sikerült ötlet. A vége mindenesetre keserű: kiábrándulás hűségből, szerelemből. Nesze neked, mozarti vígopera.
A Cosí fan tuttét még két éve vitte színre Patrice Chéreau az Aix-en-Provance-i fesztiváludvarban. Lám, alkalmas rendező észrevehetetlenné varázsolja az alkalmas díszlettervezőt! Mennyire mindegy is, mi előtt játszódik a hat karakter tragikomédiája, ha a viszonyok tiszták, ha élnek az ötletek, ha az énekes színészek énekesek és színészek is! A szerelmeseket négy feltörekvő ifjú művész adja: Erin Wall Fiordiligije drámázik, Elina Garanca Dorabellája bujálkodik, ha kell; a bariton Stéphane Degout tömör, zengő énekével, Shawn Mathey biztonságos, olvadó tenorjával szerez érdemeket. Az oktondi, pénzért bármire kapható komorna szólamát már sztárra bízták: a most is ropogós Barbara Bonney röpköd a színpadon. Don Alfonso nem ily üde, az ápolatlanra maszkolt Ruggiero Raimondi láttán büdöset érzünk, mattuló basszust hallunk, de szó mi szó, az alakítás profi, laza, sőt titokkal teljes. Miért vág permanens döbbent arcot az énekes?
Tán a huszonéves karmesterüstökös munkája miatt? Daniel Harding a modern hangszeres Mahler Kamarazenekarból historikus színeket csihol. Füstölteti a Cosít, ostorszerűn, hirtelen csattint, hirtelen fékez minden gesztusa – elnézve őt, az ember biztos benne, hogy mindennek summája egy svájci óra pontosságát idézi –, és ha csak teheti, timpaniversenynek olvassa a partitúrát. Ízlés kérdése e sok hirtelenség, nekem tetszett: háromórás, s csak kétfelé tagolt operánál igenis szempont a frissesség, az éb(e)ren maradás.
Vagy Raimondi már tudja a slusszpoént? Legyen elég, hogy egy teátrum hátsó színpadának érzete a díszlet. Nyilvános telefon és poroltó, létrák, feszítők, kötelek, horzsolt és koszolt falsarkok, lófráló statiszták. Nem zavarnak; közöttük, de tőlük függetlenül zajlik az élet leckéztetése. Én meg várom, mikor jutunk be az „igazi” színpadra, s mit kezdenek azon játszani, a valódi közönségnek immár háttal… Vietato fumare, fújták nagy vörös betűkkel a vasfüggöny hátára: ne dohányozz, tűzveszély! Bizony, itt bárki szíve hamar felgyulladhat.
Önök most úgy vannak e pazar produkcióval, mint – a Cosí csúfondáros alaptétele szerint – Mozart kora a főnixmadárhoz hasonlatos női hűséggel. Mindenki hallott róla, de még senki se látta.
Hm, ez a film létezik!
(Mozart: Cosí fan tutte, Virgin DVD, 2007.)