A vasárnap rendezendő második fordulóban az 577 fős nemzetgyűlés helyei közül a jelenleg is kormányzó UMP, a Népi Mozgalom Uniója 400–500 képviselői helyre számít, míg a francia Szocialista Párt (PS) 70–120 szék elnyerésében bízhat. A most leköszönő parlamentben ez az arány 359:149 volt a jobbközép párt javára. Az UMP-nek nagy az esélye arra, hogy a Bourbon-palotában háromnegyedes többségre tegyen szert, ami az V. köztársaság majd ötvenéves történetében sohasem fordult elő.
Mi az oka ennek a sohasem tapasztalt „kék hullámnak” (a kék a jobbközép párt színe), amely most elönteni látszik Franciaországot? Charles de Gaulle 1958-as – ismételt – színre lépése óta egyetlen „kezdő elnök” sem volt olyan népszerű, mint Nicolas Sarkozy; a franciák több mint 60 százaléka elégedett az államfő első lépéseivel, aki ellenállhatatlan lendülettel fogott az ország dolgainak igazgatásához. A jól felépített választási taktika folytán olyan intézkedések kidolgozásába kezdett, amelyek kedvezően érintik a lakosság többségét. Ráadásul pozitív visszhangra talált a nyitás politikája, az, hogy baloldali és centrista politikusoknak adott helyett Francois Fillon kormányában. A párosról, Sarkozyről és Fillonról sugárzik a tenni akarás, amelyet a franciák elfogadnak, és az urnák előtt is értékelnek. Eddig valóban bejött minden számításuk.
De nézzük meg, vajon mi történt a szocialistákkal? Nem egyszeri történés szemtanúi vagyunk, nem egy megbicsaklásé, hanem egy folyamat zajlik előttünk, amely ilyen gyászos véget ért, s amely akár a párt egész létét veszélyeztetheti. A legbaljóslatúbbak a szűnni nem akaró személyes viták a pártvezetésben. Még az egyszerű francia polgár is megérti, hogy valami nem működik ott, ahol ennyi eltérő vélemény szivárog ki az ajtó alól. Ezzel szemben az UMP soha nem volt ilyen egységes, egy-két kivételtől eltekintve valóban kiterjesztette befolyását az egész jobboldalra.
Ráadásul ugyanazok a szocialista vezetők osztják egymást a háttérben harminc éve, néha kevésbé, máskor jobban láthatóan. Francois Mitterrand, a volt elnök ellavírozott a különböző nézetek között, sőt nagy machiavellista módjára még élvezetét is lelte a torzsalkodásban, de tekintélyével legalább a rend látszatát keltette. Lionel Jospinnek már kevésbé sikerült, hogy kimagasodjon a vitázó felek közül, míg Francois Hollande, a jelenlegi szocialista főtitkár csak „egy” a vitázók közül. A sorozatban harmadjára elvesztett elnökválasztás után most is megkezdődött a felelősökre mutogatás – Ségolene Royal és élettársa, Hollande személyében –, miközben a pártnak gőzerővel azon kellett volna munkálkodnia, hogy legalább elfogadható eredményt érjen el a parlamenti választáson.
Tony Blair, a brit Munkáspártnak a politika színpadáról a napokban távozó vezetője, aki nagy elismertségnek örvend a francia testvérpárt körében is, egyszer azt mondta: „Minden haladó erőnek, amely választást akar nyerni, a jövő politikáját kell felvázolnia. Nem elégedhet meg a múlt elveinek hangoztatásával, mert azok kissé elavultak.” A francia baloldaltól most már távolabb húzódó értelmiségiek egyöntetűen állítják, hogy a PS nem mer szembenézni önmagával, mindig a hagyományos bázisára hivatkozik, miközben a társadalom már rég elhaladt mellette. „Európában egyedül a francia Szocialista Párt folytatja ezt a struccpolitikát” – mondta a Libération baloldali napilapnak nyilatkozva egy politológus.
Amikor Tony Blair 1994-ben a Munkáspárt élére állt, a politikai tömörülés már a negyedik egymást követő választási vereségén volt túl. Ennek a politikus szerint a túlzottan radikális politika volt az oka. Blair jól látta meg a társadalomban végbemenő folyamatokat, hogy vége a kiengesztelhetetlen munkás–burzsoá szembenállás korának, és elfogadta a piacgazdaság létét, talán – mint mai bírálói mondják – túlságosan is. Ezzel szemben a francia szocialisták még mindig kétértelműen fogalmaznak, ha a piacgazdaságot és annak hatásait kell megítélni. Amikor a PS 1997-ben újból megszerezte a kormányrudat, gyakorlatilag, mint tették ezt ’81-et követően számtalanszor, ők is behódoltak a piacgazdaság szabályainak. Nem véletlenül született meg épp a kilencvenes évek környékén az a francia kifejezés, hogy kaviárszocialisták: ők azok, akik osztályharcos meggyőződésüket váltig hangoztatták, aztán nagyot kanyarintottak maguknak a jólétből.
„Nem szeretem a gazdagokat!” – mondta öntudatosan még az elnökválasztási kampány során Francois Hollande. „Akkor magának Franciaországról igen sajátságos nézetei vannak” – válaszolta neki a vitán részt vevő UMP-s képviselő. Talán meg kellene nézni, vajon nem tartoznak-e a gazdagok közé a Szocialista Párt vezető körei, például a Royal–Hollande pár, akiknek ingatlan vagyona több millió euróra rúg? Különösen akkor hágott magasra az osztályharcos öntudat, amikor Sarkozy a munkáról, a munkásokról szólt, sőt még Jaures-t, az egykori szocialista vezetőt sem átallotta szájára venni. Sarkozy, „a nagyfőnökök barátja” mindennek ellenére „a munkások és alkalmazottak” kategóriájában a szavazatok 61 százalékát kapta az elnökválasztásokon. A baloldali hisztéria ellenére a francia lakosság ugyanilyen arányban fogadta el, hogy egy iparmágnás barátjának a jachtjára utazott el pár napra kikapcsolódni. Ebből is az látszik, hogy szélsőbalos nyomásra a francia szocialisták nem tudnak lemondani egy olyan elavult elvről, mint az osztályharcos szemléletmód, amelyet a társadalom már rég meghaladott. A Német Szociáldemokrata Párt, az SPD már 1959-ben a Bad Godesberg-i kongresszuson hátat fordított a marxizmusnak, elvetette az osztályharcot, és zászlajára tűzte a szociális piacgazdaság megteremtését. Francia elvtársaik azonban, ha nem is programpontjaik között, de nagygyűléseken, különböző találkozókon, bizalmas beszélgetéseken még ma is kitartanak e lejárt lemez mellett.
A baloldali gondolkodást kétségtelenül elbizonytalanítja a globalizáció. A szocializmusnak ugyanis már zsigerből el kell vetnie a pénzügyi machinációkat, a hatalmas vállalatbirodalmak kialakulását, a gyárak külföldre költöztetését. Ellenben az állam gyakorlatilag eszköz nélkül maradt ezeknek a folyamatoknak a mederben tartására. A harmadik világ társadalmában a globalizációnak vannak előnyös hatásai is. Például kitörés – igaz, kemény egyenlőtlenségek árán – a reménytelen szegénységből, aminek egy baloldali politikus mégiscsak örülhet. Ám a PS ilyen kérdésekben is óvakodik letenni a garast.
Ugyancsak meghasonulást mutat a belbiztonság kérdése. A szocialisták hagyományosan a rendőrséget tartják hibásnak bármiféle zavargások ügyében. „A bűnöző legalább annyira áldozat, mint az áldozat maga” – ezzel a példával igyekezett ábrázolni ezen elv lényegét egy kriminológus. Voltak szocialista belügyminiszterek, akik megpróbáltak ezen a felfogáson változtatni, de ők sem tudták megmutatni, milyen mély ez az árok, amelybe Lionel Jospin a 2002-es elnökválasztásokon bele is esett.
Csupán az idei elnökválasztási kampány végére döbbentek rá a szocialisták, hogy mekkora húzóerő a haza fogalma. Állítólag egy, a párthoz közeli író-filozófus emlékeztette Ségolene Royal egyik főtanácsadóját arra, hogy mégiscsak jobb lenne, ha a szocialista találkozók végén a nemzeti himnuszt, a Marseillaise-t énekelnék, nem a Bella ciao olasz partizándalt. Ez olyannyira bejött, hogy végül az elnökjelölt aszszony azt javasolta: minden házban legyen nemzeti trikolór. Ha meg is kezdte a múlt e hibáinak kijavítását, Royal váltása már túl későinek bizonyult.
Ám nehogy azt higgyük, hogy a többi nyugati szocialista, szociáldemokrata párt élete fenékig tejfel. Nagy-Britanniában a leköszönő Tony Blair helyét átvevő Gordon Brownnak kell majd a Blair-örökséggel, az Új Munkáspárt „sikerével” megküzdenie: tíz év hatalomgyakorlás után már túlságosan egybemosták a baloldali pártot a gazdasági elittel. A tavaszi brit helyhatósági választások eredményei kevéssé biztatók. Németországban sem jobb a helyzet: a Schröder-korszak után létrejött nagykoalíció sem tudja palástolni az SPD fokozatos gyengülését. Gerhard Schröder inkább az orosz nagytőke szolgálatába állt. Négy évvel az Agenda 2010 elfogadása, a mélyreható reformok után, ami a párton belül szakadást váltott ki, és aminek a következtében 200 ezer tagja elhagyta a politikai tömörülést, reménytelen kísérletek folynak egy nagy formátumú vezető megtalálására.
Olaszországban a balközép koalíció napjai meg vannak számlálva. Talán ezt a nyarat még kihúzza Prodi csapata, de a jobboldal reményei szerint ősszel elkerülhetetlen lesz az új választások kiírása. Még a baloldal fellegvárában, Svédországban is megválni voltak kénytelenek a hozzájuk nőtt hatalomból a szociáldemokraták. Pedig ők 1938-ban megkötötték a szakszervezetek és munkaadók közti megállapodást. A francia Szocialista Pártra kemény idők jönnek, korántsem elképzelhetetlen, hogy a hét végi forduló következményei után a párt több darabra robban. Az mindenesetre biztos: öt nyugodt évük lesz a pártépítésre, a fiatalításra, illetve arra, hogy megszabaduljanak végre az elavult elvektől.
origo.hu
Jöhet a népszavazás: munkaszüneti nap lehet december 24.
