Köznapló

Június 7., csütörtök
Bernben valószínűleg úgy tartják: a kultúra tisztelet is. Néhány sétány a svájci városban ezért viseli Paul Klee képeinek címét. Föllapozva egyik albumát ilyenekre leltem: Csónakos angyal. Öreg hegedűs. Főnixmadár a kocsin. Harangcsendülés… Mint a gyermek, ha olyan cukrot kap, amilyet addig nem, nyelvemre raktam, s összevetettem ízüket a Karikás Frigyes útéval, a Járműtelep utcáéval meg a Kozmosz sétányéval.
Ezeké keserű volt. Olyan várost idézett, ahol zászlókkal hadonásznak az utcákon, pedig én jobb szeretem az olyanokat, ahol gyönyörködhetek a tavaszban, a fákban, ahol távol kerülhetek a mától, és nem az jár az eszemben, hogy az utcatáblára nem vérrel írták-e föl valakinek a nevét.
Ha a berni ötletre gondolok, Gulácsy Lajos lép elém. Képein a színeket költészet ragyogja be, címük is egy-egy versé. Dal a rózsatőről. A púpos vénkisaszszony régi emlékeit meséli Herbertnek. Fellázadt játékszerek. És akkor még nem szóltam a mesevárosról Japán és a Hold között: ez Na’Conxypan. Az egyedüli hely, ahol a festő otthon érezte magát. Álmaiból épült. Meséket írt róla. Megfestette házait, lakóit, de hiába, mert ma nem közkincs Piripiri nagyherceg és Holdkifli kisasszony neve – ha kifogy szívünkből a költészet, mi lesz számunkra a menedék, barátaim?
Filmet mutattak a velencei biennáléról. A mostaniról. Első eset, hogy a rendezés nem egy olasz munkája. Odaadták az amerikai Robert Storrnak. A vendégkurátor legfőbb erénye, hogy „igazi kozmopolita”, mondják. Gyönge hivatkozási alap, ha végignézzük a 3sat csatorna 40 perces filmjét. Az egyik pavilon olyan, mint a másik. Kínban fogant blöffök, videóra komponált giccsek: minden tárgy fő ismertetőjele, hogy sokkolni, provokálni akar. Mint mikor az embert teára hívják, s a szárazsüteményt megkapja – de a teát nem.
A magyar produkciót egy képre se méltatták. Várható volt, miután itthon kizsűrizték Nemes Csaba filmjét az őszi tüntetésekről. Berakták helyette Andreas Fogarasit. Nevén kívül mi köze hozzánk? Osztrák állampolgár, lakcíme bécsi, őt választani éppoly botrányos, mint pár éve Tony Curtist, amikor el kellett dönteni, ki a legjobb arc az országot mutató turisztikai klipben. Világnagy bukás lett, Fogarasié meg világnagy nulla, itthon erről persze kuss van. (Most érteni igazán, milyen sunyi, kisszerű társaság a magyar kultúrdiktátoroké. Nem felejtjük, hogyan ütötték-vágták Tarr Bélát és cannes-i filmjét, miközben naponta dicsérik a gagyit…)
Van egy kazettám az iszlám művészetről. Készítői köszönetet mondtak a sok névtelen művésznek, amiért annyi csodát hagytak ránk. A műsort e szavak zárták: „Az iszlám művészet sosem ábrázol rútságot, neurózist, ami oly vonzó a nyugati művészek számára. Az iszlám művészet mindig a lehető legszebbnek akar látszani. Miért? Mert rájött, hogy a művész problémája jelentéktelen apróság a világ nagy rendjében. Nem számít semmi más, csak Isten szépsége, és a művész feladata visszatükrözni ezt a szépséget. Ha önmaga miatt aggodalmas, ha csak a sötétség és a nyomor a témája, akkor csupán a saját művészetére fordítható idejét vesztegeti.”
Nem kell felhorkanni, hogy mi közünk nekünk iszlám ügyekhez. Ez nem iszlám ügy. Az ember boldogságáról, a hozzá vezető útról van szó. Hogy mielőbb rátaláljunk, a művészetnek kéne segíteni. Az embereknek a film szerint kötelességük, hogy „már a földön megteremtsék a paradicsomot”. Kérdem én: iskolában, hittanórán, művészképzésben miért nem oktatják erre az ifjúságot?
Ha erre gondolok, Paul Klee a szememben iszlám művész. És Gulácsy Lajos is az. Ám ha valakinek jobban tetszik, mondhatom úgy, hogy ők művészek, míg ott azok Velencében – s szerte a világon ezerszám – szemfényvesztők, akik tönkreteszik Klee és Gulácsy hitelét. Gyakran visszamenőleg. Ami, ne kerteljünk, gyilkosság.

Június 8., péntek
Visszautasítások dolgában már elértem a világszínvonalat. Kikosaraztam a Reader’s Digestet, megkímélve magam attól, amit Thomas Mann-nal vagy Werfellel tettek. Pedig akkor még nem olvastam Brecht ’42-es följegyzéseit, nem tudtam, hogy az amerikai magazin nagyhatalom. Több millió példányban jelenik meg, elegánsan fizet, viszont keményen diktál. Brechttől írást kértek Hitlerről. Nem adott, és leírja, miért: „A magazin fél tucat szakértőt alkalmaz a beküldött írások feldolgozására. Az egyik csak azt vizsgálja, hogy vajon barna-e a dolog, a második, hogy büdös-e … szigorúan vizsgálják, hogy valóban szar-e, mielőtt elfogadnák.”
Nekem negyven évvel később vastag borítékot küldtek, benne a teendőkkel. Előbb két oldalon vázolni kellett, miről akarok írni, további kettőn tucatnyi részletkérdésre szerződni. A kitöltött lapokat Amerikába küldjük, és pozitív válasz esetén elkészítheti az anyagot, mondta a főszerkesztő. Ne küldjék ki, mondtam. Csodálkozott, megütötte a visszautasítás. Naná.
Ahol dollárban fizetik a honoráriumot, nemigen fordul elő hasonló. Pedig a hangom udvarias volt. Nem bujkált benne dac, se az a fajta gőg, ami a kezdők sajátja, bár akkor még kezdő voltam. Miért mondtam mégis nemet? A kölcsönösség hiánya miatt. S ez az oka, amiért Amerikába se megyek, amíg az odautazóktól ujjlenyomatot vesznek. Ha tőlük nem vesznek, ne akarjanak tőlem se. Reader’s Digest vagy vízumellenőr, egyre megy.

Június 9., szombat
Érdekes megfigyelésekre jut az ember, ha nyitott szemmel jár a piacon. Itt vannak például a csomók. Tiszta néprajz, néplélek, kézügyesség és egyfajta mentalitás, ahogy a kereskedők kötik – mert papírzacskó híján kötni kell. Akkor figyeltem föl rá, amikor először jártam nyugaton. Aszalt gyümölcsöt vásároltam egy francia kisváros piacán. Addig ahhoz szoktam, amit itthon látni: Jancsi-csomót kötnek a műanyag zacskóra, kibontod, ahogy tudod. Ott nem. Az árus fölemelte a teli zacskót, megfogta a felső két csücskét, és megpörgette a levegőben, majd oldható masnit kötött rá, mint én a cipőfűzőre. Még varázsosabb volt egy pakisztáni koma. Ő olyan csomót varázsolt a zacskóra, hogy csupán meg kellett húzni, és már oldódott is.
Mindebből számomra csak az derül ki, melyik a kereskedő vénájú nép, és melyik nem az. A magyar nem az.

Június 11., hétfő
Homályosuló szemmel olvasom a kormány első évét ünneplő elnökének szavait a Népszabadság második oldalán: „Engem mély vágy hajt, hogy eltaláljunk azokhoz a szívekhez és lelkekhez, akik hisznek egy jobb és igazabb Magyarországban. Apostolok és hírvivők sokaságára van szükség, hogy valamennyi magyarhoz eljussanak.” Eggyel odébb, a harmadik oldalon a kormány miniszteréről olvasok: „Kóka bemutatta a számlát”, áll az írás fölött. Kis kiigazítást kell tennem. A bemutatás nem ilyen, a szó mást jelent. A miniszter úr a kamerák előtt dzsentri módon előharmonikáztatta ingzsebéből az egymilliós vendéglői számlát. Ennyit fizetett, mikor vendégül látta barátait abból az alkalomból, hogy második nekifutásra ő lett az SZDSZ elnöke.
Pikáns volna a két cikket egymás mellé tűzni a falra. Nagy panaszfalra gondolok, sok fájdalmas szívvel és lélekkel előtte… Ha mindenki olvasta már őket, hangosan rákérdeznék: Van olyan apostol vagy hírvivő, aki képes megmagyarázni 1. a cudar ellentmondást a kormányfő két mondata közt, 2. hogy nemigen volt magyar miniszterelnök, aki megváltóként lépett fel, ám tojt a szegényekre, 3. és áthidalni azt a szakadékot, mely Gyurcsány fennköltsége és a gazdasági miniszter egymilliós vendéglői költsége között tátong?
Mivel csaknem filmszerű, ahogy a mocsár közepén tévelyeg a kormány, ráadásul az országot Európa beteg emberének nevezik a nyugati lapok, azt hittem, erre nem lesz ember. Lett: Nagy N. Péter, harcos vezércikkek írója az említett lapban, nevezzük mostantól Péter apostolnak. A szeretet nevében gyűlölettel vádolja a szelíd professzort, Csókayt; később korlátoltnak azt, aki replikázik az egészségügyi „reform” katasztrófái miatt. Péter apostol sorról sorra hevül, és bibliai lelkületének mélyéről előrántja titkos fegyverét. Zsidózással vádolja az ellentábort, akik a tetejébe még gyilkosoznak is – úgy tesz, ahogy ezt apostolaitól és hírvivőitől a fölkent miniszterelnök vélhetően várja.
Sekély idők ezek, rangosai térdmagasságban szárnyalnak. De haj, hó, lesz itt még nagy találkozása szíveknek s lelkeknek! Rekordmennyiségű csókok esnek majd, mint a Kossuth téren estek a minap. A Parlamentből tágas kilátás nyílik oda, és mert a szervező maga Pallagi Ferenc volt, a Nap tévé harsány embere, gyanítjuk: töltése lehetett a sok csóknak. A kormányfőnek üzenték, nem számít, amit Vásárhelyi Mária ír az ÉS-ben, hogy ugye a magyar ifjak többsége – mily szörnyű! – jobbra húz. Ó, nem. Ferenc apostol szervezésében bizonyságot nyert, hogy a tömegcsókok ifjúsága „a mély vágyú” mester mögött áll.
Mint a csóközön szervezője, Ferenc apostol aligha ül sokáig babérjain. Meglehet, táblafelelős lesz – fontos poszt volt ez régen Bayreuthban. Mielőtt a karmester fölemelte pálcáját, egy úr körbejárt, kezében tábla, rajta pedig, hogy a hölgyek vegyék le kalapjukat. Jövőbe tekintő szemem látja Ferenc apostolt… Amikor a kórházak, majd velük együtt a kormány csődöt jelent, előáll egy frissen festett táblával. Szövege majd felszólítja a mai urakat, hogy vegyék a kalapjukat.
Mert a hamis mesterre visszaütnek apostolai. Mint írva vagyon. Itt. Most. Hevülékeny magyarok, „legyetek bölcsek, mint a kígyók!”