Valamiországban

K U L T Ú R S O K K

Kevéssel azután, hogy robbanás rázta meg Nairobi belvárosát, a rendőrség egyik tisztviselője azt közölte a hírügynökségekkel, hogy bár a robbanás oka egyelőre ismeretlen, azt „egy valakinél lévő valami” okozta.
Ilyen hírekért persze nem kell Kenyába menniük a magyaroknak. A hazai közéletet már hetek óta izgalomban tartja egy olyan ügy, amelyről nem sokkal többet tudunk: egy valakinél lévő valami fölrobbant a közéletben. Illetve a valamiről tudni véljük, hogy egy számláról van szó, amely vagy létezik, vagy nem. A valakiről is vannak sejtéseink, ő vagy Kóka János gazdasági miniszter, vagy sem. A valaholról szintén lázas találgatás folyik: ez vagy az egyik étterem, vagy a másik – vagy egyik sem.
A májusi Manager Magazinban megjelent hír egészen pontosan így szólt: „Vezető kormánypárti politikus kvázi magánrendezvényre kibérel egy éttermet. Amikor a tulajdonos bemondja a rendezvény áfával együtt értendő bruttó árát, akkor a politikus asszisztense még csak kicsit se zavartan közli: ez a nagy formátumú európai politikus inkább zsebbe fizetne, hiszen ez a magánpénze, nem a hivatali büdzséből megy. Az összeget azért egy olyan borítékban adja át szemérmesen, amelyen a kormányzat egyik intézményének logója látható.”
No most, mivel a cikket Vajda Éva (volt) főszerkesztő-helyettes asszony jegyezte a lapban, aki a hazai tényfeltáró újságírás önjelölt apostola, nem gondolhatjuk, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy a valahol valaki valamit csinált információtartalmú közlés elégtelen ahhoz, hogy napvilágot lásson bármely magát komolyan vevő sajtótermékben. Ráadásul Vajda Éva részvételével folyt a napokban vita a hazai médiaviszonyokat rendezni célzó új etikai kódexről, amelynek sarkalatos pontjai közé tartoznak a névtelen források kezelésének szabályai. (Az most nem tárgya e dolgozatnak, hogy a tervezet tanúsága szerint az utóbbi tíz esztendő forradalmi változásai – úgy is mint a tömegtájékoztatás egyre látványosabb széthullása – úgy gázoltak át a készítőkön, hogy ezt észre sem vették.)
Szóval, a névtelen források kezelésének vannak szabályai, ezek közül az első, hogy a névtelen forráshoz szokás valamiféle állítást is rendelni. Ez itt nyilvánvalóan elmaradt. A szerkesztőség – amelynek tagjai azóta távoztak a magazintól – most a névtelenséget kérő forrás védelmére hivatkozva nem közli, hogy mi is a hír valójában. Félreértés ne essék: nem áll szándékomban innen, az elefántcsonttorony kényelméből kritizálni Vajda Évát és Mong Attila (volt) főszerkesztőt, már csak azért sem, mert az idő őket igazolta. Mert úgy tűnik, nem csupán következmények nélküli országban élünk. Nem csupán nemigazországban.
Valamiországban.
Valamiországban a riporterek tudatában vannak annak, hogyan kellene újságot írni, de a jelek szerint a magyar viszonyok rögvalóságával is: lám, a félszájjal közlés, a semmilyen közlés micsoda lavinát indított el a magyar belpolitikában. Az MDF magára vállalta azt a felelősséget, amely más helyeken az újságíróké, és feltette azokat a kérdéseket, amelyeket az újságíróknak kellett volna. (Erre mondhatnánk, mutassa be az MDF azt a számlát, amelyet a Manager Magazinnak nyújtott be az elvégzett munkáért.)
Ám szögezzük le: ebben sem találhatunk kivetnivalót egy olyan országban, ahol jelenleg is egy 1986-ban összetákolt sztálinista ihletésű sajtótörvény van életben, amelynek alapján úgy és olyan sikerrel perelhetik a politikusok az őket ellenőrizni hivatott újságírókat, illetve sajtótermékeket, ahogy más demokráciákban elképzelhetetlen lenne. Mondom, megértem a szerkesztőket, sőt szolidarítok. Csupán a hallgatást és a kollegialitás teljes hiányát teszem szóvá, hiszen a Magyar Nemzet évek óta olyan pergőtűzben van e jogi környezet okán, ami mindaddig csak gúny és káröröm tárgya volt, amíg liberális médiaelitünk a saját bőrén nem tapasztalta meg, mit is jelent egy ilyen sajtóper. (Ezzel nem mondom azt, hogy minden ilyen per alaptalan, és hogy néha ne követnének el a sajtóban súlyos szakmai hibát.)
Ilyen körülmények között persze a névtelen közlések abszurditása már fel sem tűnik a hazai médiában, még akkor sem, ha annak sem a forrás védelméhez, sem a jogi következmények elkerüléséhez köze nincs. Elég, ha csak a Zsanett-ügy legutóbbi fejleményeire gondolunk: a Népszabadság egyre-másra jelenteti meg névtelenségbe burkolódzó rendőrtisztektől származó értesüléseit, amelyek valahogy mind a gyanú szerint rendőrök által megerőszakolt lány állításait gyengítik. Külön érdekesség, hogy ebbe a játékba a Magyar Távirati Iroda is beszállt, a héten ugyanis arról tájékoztatott: „Elrendelték a Múzeum körúti erőszak ügyében az egyik tanú személyi védelmét, miután azt állította: a sértett – a sajtóban E. Zsanettként szereplő 21 éves lány – megfenyegette, mert nem azt a tanúvallomást tette, amit megbeszéltek – tudta meg az MTI kedden magát megnevezni nem kívánó, az ügyet jól ismerő forrástól.” Bár az ügyészség annyit megerősített, hogy egy tanú védelmét valóban elrendelték, de hogy melyik fél tanúját és miért, arról nincs további információ. Mit tudunk tehát az ügyről? Valakik elrendelték valakinek a védelmét valamikor valamiért.
Nem azt mondom, hogy az MTI értesülése nem igaz, csupán azt, hogy nem feltétlenül látom nemzeti hírügynökségünk misszióját abban, hogy névtelen forrásokra hivatkozva meg nem erősített híreket tegyen közzé.
Mert ennek következményei még valamiországban is beláthatók.