Nemzetiszín álruhában

Fordulat, pillanatnyi taktika, vagy netán ideológiai zűrzavar? Nehezen magyarázható ellentmondásokba keveredett a kormány. A szabadpiac és az akadálytalan tőkeáramlás felkent apostolai, Gyurcsány Ferenc és Kóka János most a külföldiek által kezdeményezett felvásárlások ellen lépnek fel, törvényes védelemért kiáltanak, és azoktól a következményektől próbálnák menteni a stratégiai fontosságú magyar vállalatokat, amelyek megteremtésében maguk is aktív szerepet játszottak. A globalizáció és a nemzetközi tőke térhódításának hívei most saját elveiket dobják sutba, és szemrebbenés nélkül hivatkoznak a patrióta gazdaságpolitika eszköztárára, amit már százszor kiátkoztak, neveztek ósdinak, lomtárba illőnek, lejárt szavatosságúnak.
Minden jel arra vall, hogy a magyar olajtársaság, a Mol és az osztrák olajcég, az OMV hetek óta dúló piaci küzdelme ad apropót és lehetőséget arra, hogy a kormánypártokat vezető tandem nemzeti köntöst ölthessen magára. Előbb a kormányfő kelt – a Fidesz helyeslését is kiváltva – a Mol védelmére. A piac egy ideig csendben figyelte, csupán Gyurcsány Ferenc újabb retorikai fogásáról van-e szó, ám hamarosan komolyabbá vált az ügy. Belépett a küzdelembe – a magyar olajcég oldalán – az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank, beindult a diplomácia, végül pedig tanúi lehettünk a külföldről induló felvásárlások ellen védő jogszabály beharangozásának. Minderre Kóka János is rátett egy lapáttal a Napi Gazdaság című lapnak adott minapi interjújában. A gazdasági miniszter a Mol–OMV-küzdelem kapcsán attól tart, hogy a két társaság egyesülésével nemkívánatos olaj- és gázipari monopólium alakul ki térségünkben. A Mol stratégiai vagyonnal rendelkezik, ezért a biztonságpolitikai és nemzetgazdasági kérdéseket össze kell hangolni a liberális piacgazdaság és a tőke szabad áramlásának szempontjaival – szögezte le Kóka, aki egy, a patrióta gazdaságpolitika mellett kardoskodók számára közismert amerikai példát is idézett, mondván: lám, ilyesmi a világ legliberálisabb államában is megtörténhet. Arról az esetről van szó, amikor az USA kormánya az egyik Öböl menti arab ország befektetőinek megtiltotta, hogy az Egyesült Államok tengerpartján kikötőket vásároljanak fel.
No tessék, a kutyából mégis lesz szalonna, a nemzet nagy értékesítői végre az eladások ellen, a közösségi vagyon védelmezőiként lépnek fel – sóhajthatnánk boldogan, ha közben nem zavarná valami, méghozzá nagyon az összképet. Éppen azon a napon, amikor a Kóka-interjú megjelent, a gazdasági miniszter és a liberális gazdasági tanács az értéktőzsdén vendégeskedett. A börze vezetésével folytatott eszmecseréjük ismét oda futott ki, hogy az állami tulajdonú társaságokat – így a védeni kívánt stratégiai cégeket is – privatizálni kell. Vagyis át lehet adni ezt a vagyont az előbb még nemkívánatosnak kikiáltott külföldi tőkének. Ha Kóka János korábbi nyilatkozatait tekintjük – amiket nem vont vissza máig sem –, többek között olyan, alapvető közszolgáltatásokat ellátó társaságokról lehet szó, mint a mostanság szétszedett, részben már piacra dobott MÁV, a Volán-cégek, a Magyar Posta, valamint a költségvetésnek aranytojást tojó Szerencsejáték Zrt. Nem beszélve arról, hogy a gazdasági miniszter a fentebb említett interjúban sietve közölte azt is: a korlátlan piacgazdaságról, az állam leépítéséről és a többi liberális sarokkőről álláspontja egy jottányit sem változott.
S itt érhető tetten igazán a súlyos ellentmondás. Nehezen magyarázható ugyanis, hogy miért csak a Mol gázvezetékei, a paksi atomerőmű, a villamos gerinchálózatot birtokló Mavir és a Magyar Villamos Művek Zrt. többségi tulajdona tartozik bele abba a csomagba, amelynek Kóka János nemzetbiztonsági védelmet adna. Miért csak ezektől kell távol tartani a máskor egekig magasztalt, a magyar jövő zálogának tartott külföldi tőkét? Hogyan válhatott az energetika egyes területein ellenségessé az energiaszolgáltatók korábbi magánosításakor még széttárt karokkal üdvözölt multinacionális befektető?
Nehezen érthető az is, hogy a szabad demokraták vezetője és a kormányfő miért nem tartja nemzetbiztonsági kérdésnek a magyar polgárok biztonságát. Azt a biztonságot például, amit a zökkenőmentesen működő közszolgáltatások garantálnak. Ha a külföldi tőke ellenséges Pakson, vajon mitől lesz baráti akkor, amikor az élet legkiszolgáltatottabb pillanatairól, például egészségünk megrendüléséről van szó? Vagy mitől veszélytelenebb az a helyzet, amikor a nélkülözhetetlen hazai ivóvízkincs a magyar állam és önkormányzatok helyett a globális tőke kezébe kerül? A kormánypártok ugyanis a köztársasági elnök által visszaküldött vagyontörvény megszavazásával többek között erre adnának lehetőséget.
Taktikáról igen, fordulatról viszont semmi szín alatt sem beszélhetünk. A kormány a privatizációval az elmúlt években számos területen megsértette a magyar polgárok alapvető létbiztonságához fűződő jogait. Ennek felülvizsgálata az új bejelentések tükrében sem várható, mint ahogy az sem, hogy megváltozzanak a minden eddiginél nagyobb kiszolgáltatottságot hozó jelenlegi tervek. A nemzetiszín köpönyeg Gyurcsányék újabb álruhája lehet. Ha a kormány komolyan gondolná a stratégiai ágazatok védelmét, akkor azonnal vissza kellene vonnia a vagyontörvény tervezetét. Még akkor is, ha az eredeti, szinte mindent piacra dobó változatot már alaposan felhígította a szocialista frakció. Kókának pedig az általa vezetett párt prominenseivel kellene arról egyeztetnie, hogy miképp játsszák tovább a szabad demokraták a nemzetmentő szerepét. Felvetődhet ugyanis a kérdés, mit szólnak majd azok az SZDSZ-es politikusok a készülő tőkeellenes törvényhez, akik nemrég – egyébként hűen önmagukhoz – lapunknak úgy nyilatkoztak: a Mol tervezett felvásárlásával nincs dolga a kormánynak, mert az a piacon egy megszokott akciónak számít.
De bőven elegendő lenne az is, ha a kormány legalább a saját filozófiájához, vagyis a liberális gazdaságpolitika elveihez tartaná magát. Ennek egyik sarkalatos pontja, hogy nem szabad megengedni a verseny szabadságát gátló monopóliumok kialakulását. Gyurcsányék viszont – Hornékhoz hasonlóan – olyan, úgynevezett természetes monopóliumokat kínálnak fel a külföldi tőke számára, ahol ha fejünk tetejére állunk, akkor sem lesz verseny, viszont konkurencia híján szinte garantált a befektetők nyeresége, amit a profitnak kiszolgáltatott polgárok, közösségek és az állam dobnak össze. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a liberális elvek is csak addig élnek, amíg nem írja át őket a gyenge kormányok felett uralkodó, magasabb rendű tőkeérdek.
Nem jó ez így, mert a nemzetek fölé emelkedő globális pénzhatalmakkal szemben egyre nehezebb védeni a közjó érdekét – ismeri fel egyre több politikai erő a világon, és az új trend lassan, de biztosan fordul a patrióta gazdaságpolitikai felfogás felé. Legutóbb például Angela Merkel német kancellár keltett feltűnést azzal, hogy a Handelsblatt című gazdasági lapban bejelentette: törvénytervezet készül a német vállalatok védelméről a külföldi befektetőkkel szemben, a nem kívánt felvásárlások megakadályozása érdekében. Merkel elképzelése csak annyiban üt el Gyurcsányétól, hogy nem egyes esetekben, hanem általában is komolyan gondolja a piac korlátozását.