Akár egy teázás a windsori kastélyban

Elsőre ígéretes kiadvány abból a fajtából, amelyet ugyan egységenként zenetudósi magyarázat vezet be, de ha a beavatottaknak érthető szakszöveget a menüben szépen átugorjuk, máris Bach hat népszerű kantátája csendül fel. Méghozzá hangulatos filmkulisszával: az utrechti reneszánsz katedrálist sejtelmes fénypászmák tagolják, s az Actus Tragicus melléknevű gyászkantátát (BWV 106) gyertyacsoportok elrebbenő világa szomorítja. Robotkaron mozgatott kamera hatol a kisegyüttes belsejébe, kikutatja a Wachet auf (BWV 140) vidám F-dúr duettjének oboa d’amore-szólistáját, körberepüli az Aus der Tiefen (BWV 131) tejfelesszájú, ám szimpatikus tenorját, Lothar Odiniust – szerencsére elemelkedő „helikopteres” nagytotáloktól az arányérzék megóvja a rendezőt.
Hogy a karmester Ton Koopmann professzort, a híres billentyűst miért óvja külön arányérzék az arányérzéktől magától is, már nem tudom. Amszterdami együttese Bach korának hangszerkópiáin intellektualizál, kórusa mint megannyi kifinomult kékvérű teázása a windsori kastélyban. Néha fel kell tekerni a hangerőt, hogy eldönthessük, játszanak-e még, de a harmóniák oldásai így is olyan kulturáltak, hogy eleve a hallhatatlanságba jutnak.
A magyar Capella Savaria hőskorának legszebb lemezeiről jól ismert Klaus Mertens, a sorozat domináns szólistája is végigóvatoskodik négy kantátán úgy, hogy csak a 147-es recitativójában derül ki, maradt-e hangja egyáltalán a felvétel idejére? Igen, sőt túlvilágosított baritonja (tenorja?) mozgékony is, csak bagós szőrök települtek rá. (Ha máshol nem, legalább itt, a Herz und Mut nyitótételében a kórus is művelhetne mást, mint muzikális szentélyi lengedezést.)
Az viszont szellemes, ahogy a félezer éves doesburgi kávézóban Bach ritka szekuláris műveinek egyikét, a Kávékantátát (BWV 211) elővezetik. Anne Grimm személyében tündéri Lieschent találtak a minioperához: a kamarakórus szopránjából előpattant művésznő a régizenében általánossá vált testetlen hangadást produkálja ugyan, ám az üde, lányos szín s fürge díszítésfüzér legalább a hitelességet szolgálja. Félszcenírozott előadás, de Koopmann és énekesei mértékkel mért humora megcsillan benne.
Végül a televízióba szánt széria utolsó darabja hangzik fel. Borús, szívbe markoló motívum, mely eddig szignálként keretezte e kisfilmeket: a Kreuzstab-szólókantáta (BWV 56) halni vágyó zenéje. Mertens, aki az iménti világi zsánerben már bátrabb, kontúros zengésű figura tudott lenni, most újra hangszerré minősíti vissza magát, méghozzá szürke tuttistává.
Pedig a bachi letisztult partitúra előadót kívánna, nem hangzó kottamásolatot. Cselekvő médiumra volna szükség, aki nemcsak tovább szűri és sallangoktól agyonradírozza, hanem emóciókkal tölti is a halott papír tervrajzát.
Ízléses, tüchtig sorozat ez, de nem a háromszáz éve is dinamikus és vibráló életről, inkább a múzeumi vitrinnek szól.
(Bach: Kantáták – Ton Koopmann; Warner DVD, 2007.)