Írástudók árulása 7.2.

Kár Gyurcsányért. De még nagyobb kár Magyarországért. Ezt a kulisszahasogató és velejéig hazug mondatpárt nem én szültem, hanem Tamás Gáspár Miklós vetette papírra valamikor augusztusban egy liberális orgánumban. Már akkor is lehetett tudni (bár a Vona-kommandónak még híre-hamva sem volt), hogy minden idők legimpotensebb kormányzásából már megint csakis a minden áron való náciveszély lehet az átmeneti mentőöv Gyurcsány Ferenc és gárdája számára; ám erről akkor még jószerivel csak korunk bulvárfilozófusa cikkezett. Aki rendre szörnyű és szélsőséges dolgokat ír le: a tavalyi tévéostrom idején például gyakorta bevillant nekem az újságosbódék felborogatásáról tett aktivista indítványa. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Toroczkai és társai az ő adrenalinban áztatott köpönyegéből bújtak volna ki – csak azt, hogy botorság a „legalább szórakoztató” jelzős szerkezettel elintézni „forradalmi” kicsapongásait.
Hosszú és körülményes eszmefuttatásaiból amúgy tizenkettő egy tucat – ezúttal azért érdemel mégis szót, mert nyakatekert árulásával közelebb visz a jelenlegi akut politikai válság okainak megértéséhez. Alapvető tézise, hogy a klasszikus kapitalizmust felváltó posztfordizmus nemcsak a tradicionális jobb- és baloldalt (többek között a kézen-közön elsikkadt, de megőrzendő szociáldemokráciát) lehetetlenítette el, hanem – ha jól értem – a liberális demokrácia alaptételét is, miszerint a hazugságon kapott politikusnak távoznia kell a hatalomból. Mulatságos, amikor Marx-idézettel támadja a marxizmus naiv idealizmusát romba döntő globalizmust – erre az ingoványra én inkább nem követném. Engem az alaptétel érdekel. Ha ugyanis lazán lemondunk arról, hogy demokráciánk erkölcsi alapzaton nyugodjék, rendszerünket a magam részéről nem tudom tovább demokráciának tekinteni. A saját maga által is bevallottan erkölcstelen Gyurcsány eltűnése a demokratikus politika színpadáról tehát nem holmi aktuálpolitikai tét, pártközi csetepaté, hanem a korabeli emlékezetes Tamás Gáspár Miklós által is jegyzett 1989–90-es rendszerváltozás próbaköve, szakítópróbája.
Tisztában van ezzel szerzőnk is, de úgy dönt: inkább lyukat beszél a hasunkba. Pedig a kórisméje pontos: „Gyurcsány bukásával – hiszen Gyurcsány az őszödi beszéd kiszivárogtatása és a 2006. őszi tüntetések brutális szétverése óta már bukott ember – az ún. balliberális értelmiség is megbukott, mert a rendszertámogató valóság és a zendülő, antiautoritárius (ideológiai) gesztusrendszer párhuzamos fönntartása nem volt többé lehetséges. Ez az értelmiség most pártjára kelt a mindenkori hatalom mindenkori fő eszközeinek – a megtévesztésnek és az erőszaknak –, ezért a történelem fölöttivé stilizált ellenzéki imázs (legalábbis Magyarországon) egyszer s mindenkorra szertefoszlott.” Hogy pontosan érteni lehessen: Gyurcsány és pártjai eljátszották a balliberális ellenzéket a multitőkével szemben, miközben messzemenően kiszolgálták azt. Mikor rajtakapták őket a színjátékon, diktatúra- és rendpártiak lettek, s legitimálták a hazugságot mint politikai eszközt: az értelmisége hozzázüllött a hatalmi elitjéhez. Szerzőnk goromba, de legalább szórakoztató. Régebben a konzekvenciát is levonta volna: Gyurcsány, valamint külső-belső sleppje tűnjön el a balfenéken. Most azonban – talán mint e slepp szatellitája – menteni akarja a nyeletlen baltát.
Szerinte „Gyurcsány Ferenc kétségkívül a legérdekesebb vezető magyar politikus az utóbbi fél évszázadban, aki még ma is, rettenetes bűnei ellenére, többet ér, mint politikus ellenfelei együttvéve – rövid tündöklése és hosszú bukása vezetett oda, hogy a miniszterelnök ma már nem az ország vezetője, hanem bűnbak.” Az érdekesség (mint bulvárérték), amint felülüti a bűnt. Az egész ellenzéki mezőnyt felülütő Gyurcsány képe azonban már nem csupán a politikai arányérzék hiányának meg a rossz ízlésnek a jele – inkább a tudatos, előre megfontolt írástudói árulás netovábbja. Gyurcsányból nem a hálátlan nép csinált bűnbakot, hanem saját maga: elégtelen kormányzati potenciája, ingatag jelleme, tartuffe-i mentalitása.
Lehet-e mosdatni egy bukott szerecsent? Tamás Gáspár Miklós is jól tudja: nem lehet. Miért kell megkísérelni mégis? Hogy jöhessenek más szerecsenek a nyomában, akiket megint lehet majd érdekesnek tartani. Van aztán az a módszer is, hogy mindenki más arcát bekormozzuk. Legyen mindenki Tartuffe, legyen a politika természeténél fogva képmutató. Akkor mindjárt relatív lesz az abszolút gyalázat. „A hazugokat, akik azt hazudják, hogy nem hazudtak, nem bünteti a közvélemény, hiszen ez triviális, mindenki ezt teszi szüntelen – ám azt, hogy valaki azt állítja (vagy azt hazudja), hogy hazudott, már nem bocsátja meg.” Vagyis Gyurcsány az övéi között csak hazudta volna, hogy hazudott, miközben a hazugságáról való igazmondást az életünk nap mint nap keserűen igazolja? Szerzőnk szerint „a Gyurcsány üstökösszerű fölemelkedésével és hullócsillagszerű zuhanásával kapcsolatos népi mítoszok középponti eleme a hazugság. Ennek a merituma bizonytalan.” Ilyen egy tűzrőlpattant filozófus: lezserül kever okot és okozatot. Gyurcsány blöffje és csúfos lelepleződése pedig népi mítosz. Helyben vagyunk. „Az tény, hogy a politikájában beállott változást eltitkolta a választók (sőt: a saját pártja) elől (s ennyiben aktívan és tudatosan megtévesztette őket), de hogy ezt sokkal előre kitervelte volna, abban kételkedem. Sokkal valószínűbb, hogy ez az egyszerre gőgös és hiú (ez a két tulajdonság általában ellentétes) pávakakas egyszerűen kénytelen volt megváltoztatni a politikáját, de mivel azt nem bírná elismerni, hogy olyasmit tett, ami ellenkezik a szabad akaratával, hogy valaki vagy valami rákényszerítette valamire, inkább azt hazudja, hogy mindig is ezt akarta, tehát azt hazudja, hogy hazudott.” Nagykeresztet a szerzőnek! Némi pávakakasozás árán bebizonyította a sötét éjszakáról, hogy izzó fehér fényben ragyog.
Ami az őszödi beszéd kapcsán őszinte retorikáról vizionáló Nádas Péterrel kezdődött és a „szenvedélyes igazságbeszédet” emlegető Szabad Nép-es kinyilatkoztatással folytatódott, lám, kezdi elnyerni végleges filozófiai foglalatát. Tamás Gáspár Miklós szerint a szimbolikus szférában Gyurcsányt ért tragikus fordulat „nem annak köszönhető, hogy hatalomra kerülve megszegte választási ígéreteit, (…) hanem annak, hogy beismerte: hazudott. Az ebben a beismerésben (vagy mérhetetlen retorikai túlzásban, amelynek a valószínű oka a személyes autonómia illúziójának a megőrzési szándéka, a valóság elhessegetése) rejlő hübrisz, a magát a többieknél többre tartó ember gőgje váltotta ki az eget rengető fölháborodást és a súlyos összecsapásokba torkolló zavargásokat.” Szerzőnk nem érti vagy nem akarja érteni a szabad választásokon alapuló demokrácia lényegét: ha valaki a választási programjáról előre megfontoltan, szántszándékkal állít valótlant, nem egyszerűen hazug, hanem főhazugságban marasztalható el – vagyis méltatlan a főhatalomra. A zavargások és a politikai válság kiváltó oka pedig nem a beismerés (bár ez sem történt meg nyílt színen: Gyurcsány csupán lebukott, lebuktatták), hanem a következménynélküliség hatalmi cinizmusa. A választások, a népfelség ethoszának semmibevétele. Ez veszélyezteti a demokráciát, nem a lajbis operettgárda.
Magyarország mindezek ellenére volt, van és lesz. Gyurcsány Ferencért meg Tamás Gáspár Miklósért pedig nem kár. Majdcsak megleszünk valahogy nélkülük.