Október hatodika. Hivatalos megfogalmazás szerint nemzeti gyásznap. Az a nap, amikor egy szabadságáért harcoló nép katonai vezetőit – növelve egy nemzet megalázását és megaláztatását – saját hazájukban végeztek ki a leigázó idegen hatalmak, az osztrákok és az oroszok.
Kiválóan képzett, hősiesen harcoló katonaként, nevüket egy nép által imába foglalt hazafiként sem érdemelték meg a puskagolyót azok, akik nem az osztrákok előtt tették le a fegyvert. Kötelet kaptak, bitófára akasztották őket, mint a gonosztevőket. A szabadságharc sok tízezer áldozata mellett az aradi tizenhármak és Batthyány Lajos szimbolizálja leginkább a magyar nemzet gyászát. Ezen a napon meg szokták említeni a bresciai hóhér, az ítéleteket meghozó Haynau nevét, újabban a rajta ’56 után túltevő Kádárét és ritkábban az orosz Paszkievicsét is.
Emlékszem gyerekkoromra, mikor ez az október 6-a is olyan gyanús dolog volt. Jobb lett volna inkább csendesen elfelejteni, talán mert akkori „jótevőink”, a Szovjetunió összetákolói, az oroszok igencsak bűnösek voltak benne. Október 6-a persze nem volt annyira gyanús, mint március 15-e, de a hatalom azért résen volt. Mondhatnánk, könnyű egy gyásznapot elfelejteni vagy relativizálni annak, akinek az ünnepei is gyászos eseményekhez kötődnek. Akkori hivatalos ünnepeink, április 4. és november 7. az ország közvéleményének szemében inkább tragédiát, mint ünnepet jelentettek. Akkor még sokan éltek, akiknek személyes vagy szülei sorstragédiája kötődött e két dátumhoz.
És hogy állunk ma? Különbözik-e a gyásznap mindennapjainktól? Van-e olyan lelki tartalékunk, hogy október 6-án erősebben gyászoljuk hőseinket, mint saját nyomorúságunkat, elvesztett lehetőségeinket, elherdált éveinket? Van-e olyan nemzeti öntudat a több mint hárommillió szegénységben élőben, hogy akár csak egy pillanatra is megálljon október 6-án? A válasz sajnos: nem. Mert ahhoz, hogy egy nemzeti gyásznap különbözzön a mindennapoktól, a mindennapoknak kell különbözniük a gyásznaptól. Aki egy hete vagy egy hónapja vesztette el a munkáját, akinek a házát árverezik, akiket a hatóságok packázása kerget őrületbe, aki naponta hallja, hogy választott vezetői lopják a köz javait, aligha rendül meg október 6-án. Mert a gyásznapról méltóságteljesen megemlékezni csak méltósággal, öntudattal rendelkező nemzetnek lehet. Ilyenek vagyunk-e? A települések és főleg a falvak zömében semmilyen megemlékezés nincs ezen a napon. Pénzbe is kerül, és úgy sem jönne el senki, mondják, hiszen a hivatalos ünnepeken is alig vannak. Horn Gyula országgyűlési képviselővé avanzsált unokahúga megkérdőjelezi az 1956-os forradalmat. Egy szomszéd ország miniszterelnöke ki akarja onnan tiltani a magyarság érdekében néhány jó szót szóló magyar köztársasági elnököt. És közben ma is lopnak, mi pedig hallgatunk. Miért éppen október 6-án kellene csak gyászolnunk?
A szerző agrármérnök
Költözzünk albérletbe! – üzeni Magyar Péter a zugligeti luxusvillájából
