Az újabb felháborodási hullám ürügyéül Meisner szeptember 14-i, a kölni egyházmegyei múzeum felavatásán mondott szavai szolgáltak. A bíboros úgy fogalmazott: „Ott, ahol elválik a kultúra a kultusztól, az Isten tiszteletétől, ott a kultusz rítusokba merevedik, és a kultúra elkorcsosul.”
Érdemes tudnunk a nyilatkozatot követő dühkitörések előzményeiről, hogy 1937. július 19-én Joseph Goebbels „népfelvilágosítási és propagandaminiszter” Münchenben megnyitotta az Elkorcsosult művészet című kiállítást. 1941 tavaszáig a kiállítást tizenkét német nagyvárosban mutatták be, becslések szerint mintegy hárommillióan látták. A 650 kiállítási tárgyat abból a csaknem 16 000 modern műalkotásból válogatták össze, amelyeket a nemzetiszocialisták hatalomra jutásukat követően elkoboztak. A krónikus devizahiánnyal küzdő Harmadik Birodalom később titkos csatornákon keresztül külföldön értékesítette őket.
Meisner avatóbeszédében világosan fogalmazott, pusztán a művészet teológiai tartalmára és az Istentől megfosztott kultúrából fakadó veszélyekre utalt. Higgadt fejjel e felfogás jogosságát aligha lehet vitatni egy, a keresztény művészeti alkotások gyűjtőhelyének számító egyházmegyei múzeum felavatásakor. Mégis aznap beindultak a politikai korrektség malmai, annak ellenére, hogy a bíboros nem használta a tabunak számító „elkorcsosult művészet” kifejezést. Stephan Kramer, a Zsidók Központi Tanácsának főtitkára „szellemi gyújtogatónak” nevezte Meisnert, aki viszszaél a nyelvi eszközökkel, és szándékosan tabukat döntöget. „Ha ez követőkre talál, nem csodálkozhat senki, ha a barna szellemiség Németországban továbbra is szalonképes lesz” – fogalmazott Kramer.
Guido Westerwelle, a német Szabad Demokrata Párt (FDP) láthatóan mindenhez értő elnöke úgy értékelte a bíboros prédikációját, hogy „türelmetlen, tudatlan és egy ilyen jelentős egyházi tisztségviselőhöz méltatlan”. Majd úgy folytatta, „hál’ istennek Meisner bíboros a művészet és kultúra ügyeiben csak a saját, és nem az egyház nevében beszél”.
Hans-Heinrich Grosse-Brockhoff (Kereszténydemokrata Unió, CDU), az észak-rajna–vesztfáliai – e tartományban fekszik Köln – kultuszminisztérium államtitkára is élesen elítélte az időközben nyomtatásban is elérhetővé tett szöveget. Mint mondotta, a bíboros már az úgynevezett ablakvitában is bebizonyította, hogy nincs sok értelme a művészetről vitatkozni vele. (Augusztus végén a kölni dómban a Gerhard Richter, az ismert festőművész által tervezett új ablak felavatásakor Meisner úgy fogalmazott, ez az alkotás „ugyanúgy létezhetne egy mecsetben is”.)
A politikusi megnyilatkozások mellett elsősorban a baloldali sajtóorgánumok köszörülték Meisneren a nyelvüket. A radikálisan baloldali Tageszeitung A kölni kalifa című cikkében kommentálta az érsek nyilatkozatát. (A gunyoros cím utalás Metin Kaplanra, a 2004-ben Németországból kiutasított önjelölt kölni kalifára, aki 1996-ban nyilvánosan felszólította követőit egyik politikai ellenfele, a berlini „ellenkalifátust” kikiáltó Ibrahim Sofu meggyilkolására. Sofu 1997-ben merénylet áldozata lett. A német hatóságok csak hosszadalmas jogi eljárások után tudták hazájába visszatoloncolni a török állampolgárságú Kaplant.)
Nem enyhítette a támadásokat, hogy Meisner a Frankfurter Allgemeine Zeitung október 18-i számában megjelent írásában megkövette azokat, akiknek megsértette az érzékenységét. Mint írta: „Kifejezetten sajnálom, hogy ezek a szavak rövidített formában, környezetükből kiragadva félreértésre adtak okot.”
Más országban Meisner szavait – főként bocsánatkérése után – legfeljebb konzervatívnak vagy elavultnak neveznék, de senki sem vonná kétségbe egy katolikus főpap ama jogát, hogy megszólaljon, és keményen bírálja a korszellemet. Ám mivel Németországban a baloldal elképzelései szerint a nemzetiszocializmus megérintette a jobboldali vagy a konzervatív gondolatvilágot, ezért annak számos fogalma gyanús, politikai, eszmetörténeti nyilatkozatokban, vitákban sem használható. Ez a lehetetlen helyzet, amely egyes esetekben nevetséges nyelvi cenzúrát eredményez, annál is feltűnőbb, mivel a közelmúltban számos területen – például a bevándorlók integrációjának kérdésében, a globalizáció ügyében – évtizedekig bevett baloldali dogmák dőltek meg. Ezért kapóra jött egy világosan beazonosítható ideológiai ellenféllel, az álláspontját kényelmetlen őszinteséggel képviselő bíborossal szemben folytatható kultúrharc. Egy olyan személy állandó támadása, aki már korábban is bizonyította, dacol a korszellemmel, nem hajlandó a politikai korrektség elvárásainak megfelelni, és minden megnyilatkozása után hosszasan azt bizonygatni, nincs köze a nemzetiszocializmushoz.
Meisner 1933-ban született a sziléziai Breslauban, családja az 1945-ös elüldöztetést követően a későbbi NDK-ban telepedett le. A bíboros számára máig példának számít a sziléziai népi vallásosság, miként meghatározó élményt jelentett a létező szocializmus egyházellenes politikája is. II. János Pál pápa 1980-ban állította az Európában egyház-politikai szempontból legérzékenyebb pozíciónak számító berlini egyházmegye élére. A püspökség akkor Berlin keleti és nyugati felét is magában foglalta. Meisner egyházi és világi berkekben máig az elhunyt pápa emberének, szellemi öröksége továbbvivőjének számít. II. János Pál 1988-ban – a dómkáptalan javaslatát figyelmen kívül hagyva – őt ajánlotta a kölni érsekség élére. Mint jelölésének ellenzői fogalmaztak, Meisner nem illik a „Rajna-vidéki katolicizmus” hagyományosan liberális klímájába, s a mentalitása távol áll a kölni egyházétól. Ám elemzők szerint pontosan a korszellemmel szemben túlzásba vitt engedékenység miatt küldte hívét II. János Pál Kölnbe. A pápai akarat és jog előtt végül meghajolva hat igen szavazattal és tíz tartózkodással választotta a káptalan Meisnert Köln érsekévé.
A bíboros elleni támadások egyik oka, hogy véleménye nem illeszthető be egyetlen aktuális politikai sablonba sem. Hiszen ellentétben számos baloldali bírálójával – például az őt a nácikhoz közel álló „hablattyal” vádoló Ralph Giordanóval –, teljesen természetesnek nevezte a Kölnben élő muzulmánok mecsetépítési igényét. Kifejezte ugyanakkor azt az elvárását, hogy a török állam – a Németországban működő imámok túlnyomó többsége Ankara alkalmazottja – adjon hasonló szabadságot az ott élő keresztényeknek. Egyúttal félreérthetetlenül megfogalmazta, teljesen eltérő Isten-felfogásuk okán nem támogatja a keresztények együtt imádkozását más vallások képviselőivel, s hevesen ellenezte azt is, hogy használaton kívül helyezett templomokat adjanak át, hogy azokat a muzulmánok mecsetekké alakítsák.
Kíméletlen őszinteséggel fogalmazott az abortuszszal kapcsolatban is. 2005-ben vízkereszt napi prédikációjában Heródes gyermekgyilkosságainak folytatásaként láttatta Hitler és Sztálin sokmilliós mészárlásait, s ennek a vonulatnak a mai megnyilatkozását vélte felfedezni az abortuszban és az eutanáziában. Bírálói, talán mondanunk sem kell, ebbe a megnyilatkozásába is a holokauszt kisebbítését próbálták beleérteni. Szintén az abortusszal kapcsolatos, túlzottan megengedőnek tartott pártálláspont kapcsán azt javasolta a CDU-nak, hogy a nevéből törölje a kereszténységre utaló C betűt. A kereszténydemokratákkal keveredett vitába akkor is, amikor bírálta a Merkel-kormány családügyi miniszterének, Ursula von der Leyennek a „csekkfüzet-politikáját”. Szerinte mentális fordulattal és nem a gyermekekért fizetett pénzügyi támogatások növelésével és az óvodai férőhelyek kiépítésével kell javítani a gyermekvállalási kedvet.
Különösen sokatmondók azok a találgatások, amelyek Meisner indítékait boncolgatják. A baloldali értelmiség hetilapjának számító Die Zeit például azt feltételezi, azért „provokál, hogy téríthessen”. Más elemzések úgy vélik, a kirobbant publicisztikai csaták annak a mélységes elbizonytalanodásnak a tanúi, amely a modern, általánosan elfogadott értékrendet kereső társadalmunkat jellemzi. A végső kérdés tehát – Meisner olvasatában – úgy hangzik: felépíthető-e egy igazán emberi társadalom Isten nélkül? Vagy Isten eltörlésével immáron minden megengedett? Nem az istentelenség vezetett a XX. századi diktatúrákhoz, a kommunizmushoz és a nemzetiszocializmushoz? Nem ez vezetett az ember olyan mértékű deformálódásához, amely teljesen felszámolta az emberi méltóságot?
Aligha kérdéses, hogy a fenti felvetésekre Meisner miként felelne. Már csak egy kérdés marad megválaszolatlan. Ha Meisner bírálói annyira biztosak ítéletükben, akkor miért zavarja őket, hogy egy idős ember „elavult igazságaival” áll elő?
Vagy talán mégsem annyira biztosak a dolgukban?
origo.hu
Őket alázta meg Magyar Péter az eddig kiszivárgott hangfelvételekben
