Retrokönyvtár

Akiket az ötvenes években az a kitüntetés ért, hogy a Szovjetunióban tanulhattak tovább, azok Budapesten az Oleg Kosevoj bentlakásos iskolában gyülekeztek. A „húzás” a rendszer profanizmusának egyik csúcsa volt. A Notre Dame de Sion apácarend egykori leánykollégiumát sajátították ki az Oleg Kosevojnak. Hogy ki volt ő, azt sem a hajdani sionosok, a mai Arany János Gimnáziumba járók meg pláne nem ismerik. Elsüllyedt a korszak történelmének homályába az Ifjú Gárda, s vele együtt Oleg Kosevoj is.
Alexandr Fagyejev szovjet író, öngyilkosságáig a szovjet írószövetség főtitkára, írta meg a donyeci Maladaja Gvargyija történetét. A szóbeszéd szerint Sztálin számtalanszor átíratta, mert nem volt elég pártos, pozitív, németellenes, a szovjet ember magasabbrendűségét bizonygató stb. A napokban elővettem az Ifjú Gárdát, és újraolvastam. Nem tizenéves elragadtatással, hanem a mostani eszemmel. Igen, pontosan úgy történt, ahogyan a dramaturgiai tankönyvekben megírják, elképedtem az egyoldalúságon, a hazugságokon és a jellemek valótlanságán. Megtapasztalva a Vörös Hadsereg számtalan „jótéteményét”, elámulhatunk az Ifjú Gárda hősein. „Jekatyerina Pavlovna arca szigorú és sápadt volt, kézmozdulatai kiszámítottak és pontosak, teli rejtett energiával és természetes szépséggel… Csak ujjával igazgatta géppisztolyát.” „Kovaljov alacsony – akár a sztyeppei tölgy –, lassú mozgású, rendkívüli erejű, az együgyűségig jószívű fiú volt.” „Fiatal, lángoló tekintetű ezredes fogadta az asszonyt” „Ezek [vöröskatonák] nemcsak a hatalmas új technikát sajátították el, hanem szellemiségükkel mintha már az emberiség történetének új, magasabb klasszisába léptek volna” „…Oleget újabb, még szörnyűbb kínvallatásnak vetették alá, de nyilvánvaló, hogy ők már semmit nem éreztek: lelkük határtalanul magasan lebegett, amilyen magasan csak a nagy emberi alkotószellem lebeg.” „Én már akkor, tizenhétben megértettem, […] nincs tisztább boldogság annál, mint a népet szolgálni, és akkor kezdődött az én kommunista pártmunkás életem.”
„Partizán szeretnék lenni! – mondta Oleg olyan mély, őszinte, gyerekes elragadtatással, hogy Nyina ráemelte a szemét, és egyszerre nagy bizalmat érzett iránta.”
Az író nem fukarkodik az Ordung, Gyurcsány Ferenc rossz emlékeket ébresztő „Új rend” képviselőinek bemutatásával sem. Hej, szegény Fagyejev nem tudhatta, hogy jóval később egy magyar miniszterelnök, aki a nácizmust hivatalból naponta üldözi, nem olvasta az Ifjú Gárdát. A németek: „Sötét, gonosz arcú német páncélos tiszt” „Sturführer Stobbe gutaütésre hajlamos ember volt, őszülésnek induló pödrött bajsza, […] puffadt sárgásszürke vérerek hálózták az arcát, kidülledt üvegzöld szemén lehetetlen volt megkülönböztetni a szivárványhártyát a szemfehérről”. „Ljubka mellett sovány, petyhüdt arcú, lefittyedt ajkú, simára borotvált ezredes ült.” „Balder őrmester […] álmosan nézegetett körbe, puffadt vizenyős, de sokat tapasztalt szemével szabályos időközökben szuszogott, és ilyenkor szürke egyenruhába szorított nagy teste, mint a kelt tészta, hol emelkedett hol meg lesüppedt.”
Miért tanulságos újraolvasni egy ilyen könyvet? Azért, hogy felfedezzük, Magyarországon az írástudó értelmiségi magatartása egy fikarcnyit sem változott Fagyejev óta. Itt a liberális baloldal (ifjúgárdisták) nagyszerű, tehetséges, tisztességes, okos, nagy ívű és kreatív. A jobboldal (németek) gyűlölködő hárpiák, álszent keresztények, hülye amatőrök, önkielégítő popsztárok, cigány miniducék tehetségtelen bandája.
A jövő hetet A volokalamszki országúttal kezdem, majd beszámolok.