Az ünnep tény és hangulat együtt

Érdekes lenne megtudni, milyen ünnepi műsorokat készítene az a szerkesztői csapat, amelyiktől a rádióelnökség a közszolgálat megújítását várja. Eddig ugyanis csak az derült ki minden jeles napon, hogy bizony szükség van az „öregekre”, a rutinos rádiósokra, akik ugyan nem a time sheet bűvöletében nőttek fel, sőt arra is emlékeznek még, hogyan kell ollóval vágni a hangszalagot, de a szakmát azért megtanulták. A szakma ugyanis nem ott kezdődik, hogy az ember ledobja magát a stúdióban, és reménykedik abban, hogy majd csak eszébe jut valami, hanem egy kicsit előbb. Ott például, hogy értek valamihez: irodalomhoz, közgazdaságtanhoz, építészethez, és emellett vágyom arra, hogy ezen ismereteimet közérthető formában a köz érdekében kamatoztassam. Mondjuk, mint rádiós. A mai yuppie újságíró-generáció, meglehet, kiválóan tudja a kommunikációtudomány téziseit, de többségük mögött nincs szakmai-műveltségi háttér. Tegyük gyorsan hozzá, nem ők tehetnek róla. Hanem az a társadalom, amelyik így alakította ki a pályaívüket.
Az ünnepi műsort a közrádióban azért mégsem lehet csak úgy kidumálni. Ilyenkor előkerülnek a régiek, akiknek szaktudására – legalábbis úgy tűnik – a hétköznapokban alig-alig mutatkozik szükség. Az ünnep meg tény és hangulat. A kettő együtt. A mindenszentek az emberek lelkiismeretének is az ünnepe, és egyre erősebben az lesz.
Búcsúszavak címmel Filippinyi Éva és Liptay Katalin ünnepi műsort készítettek. Mindketten régi, kiváló irodalmi szerkesztők, akik, meglehet, nehezen tudnak válaszolni arra a vezetői kérdésre, hogy pontosan mennyi időbe kerül nekik felkészülni egy-egy műsorra (nyugodt szívvel felelhetnék: egy élet alatt), de azt mindig tudják, hová kell nyúlni a könyvespolcon. A Búcsúszavak beszélgetéssel fűszerezett szépirodalmi összeállítás volt, Korzenszky Richárd és Jelenits István szerzetesek vallomásai mellé illesztve a magyar irodalom legszebb halállal és élettel kapcsolatos írásai. Így együtt. A haláltól félünk, pedig az élettől kellene. Sokkal hosszabb és fájdalmasabb, mint a halál.
Mindenszentek és halottak napja nem csak a vallásos emberek ünnepe. Lásd, Kádár János sírjához is kimennek a hívei. Ez az időszak a csendes emlékezésre, a szembenézésre való: vajon mi hogyan, milyen lélekkel állunk majd a halál kapujában? A szembenézés magányos tevékenység, de szempontokat kapnunk kell hozzá. Ez a közösségi tudás lényege. Ez a mi évezredes kultúrkincsünk, benne az irodalmunk, amely folyamatosan felejtődik, de még él, még hat, még összetart. Vajon meddig érzi szükségét a társadalom, hogy ezt a közös tudást megtartsa? Mert addig szükség lesz a tudás őrzőire is. Addig nem válhatnak haszontalanná.
(Búcsúszavak, MR1-Kossuth rádió, november 1.)