„Az a nézet, hogy legjobb, ha a művészetnek semmi köze sincs
a politikához, már magában is politikai álláspont.”
George Orwell
Ha a látogató esetleg nem értené, miről is van szó a budapesti Kiscelli Múzeum tárlatán, ne essen kétségbe. Nemes Csaba Remake című, tíz filmegypercesből álló produkciója az őszi tüntetések, elsősorban a tévészékház ostroma és a „tankelkötés” képi anyagát fölhasználva beszél a nézőnek valamiről, amit ő sem egészen ért, és ezt a nem pontos értést mint művészi végkövetkeztetést adja vissza.
Ez az „én nem értem, akkor tehát ez nem érthető”-féle attitűd gyakran fölbukkan a posztmodern művészetben. Valamikor a tökéletlen értés még segíthetett is egy művészt, inspirálhatta feltételezésekre, mozgósította intuitív készségeit. Ma ez másképpen van: a művész kéjesen elnyújtózik a nemértésben, már-már úgy tűnik, ez az egyetlen dolog, amiben megnyugodhat. Szinte önmaga ellen kell harcolnia, nehogy fölmutasson egy világos értelmezést. Kínos lenne, avíttnak mondanák.
Persze tudjuk, a posztmodern – vagy talán már posztmodern utáni – kor művészei elődeikkel összevetve másképpen alkotnak és reflektálnak. De ha valaki kifejezetten témául választja a tavaly szeptember 18-i és október 23-i eseményeket, néhány kérdést sehogy sem kerülhet meg.
Egy interjúban Nemes Csaba „intermediális művész” azt nyilatkozta, hogy számára az animáció, a rajz lehetőséget jelent az ironikusra, a groteszkre. Kiállításán, a Remake-en viszont úgy érezzük, az eseményektől való távolságtartása inkább megközelítésmód, posztmodern stílusjegy, és nem biztos, hogy a tárgyilagosságot szolgálja. Címválasztása arra vonatkozik, hogy a 2006. szeptember 18-i és október 23-i eseményeket a forradalom „újrajátszásának”, „remake”-jének érezte. „Gyakorlatilag értem, hogy miért jutottunk ide, de abszolút nem tudok azonosulni a történtekkel, és nehezen is tudom behatárolni, hogy ez micsoda, valódi dráma vagy bohózat, vagy leginkább egy »reality show«, ami a médiában, képekben működik, és nem feltétlenül egy valódi esemény” – olvashatjuk megjegyzését.
Adott tehát az animációs produkció, amely ugyan konkrét politikai eseményeket állít a középpontjába, ám mellékesnek érzi őket. A kiállítás és a művész nyilatkozata alapján, hogy a Remake-ből talán ki sem bogozható politikai tartalmú vélemény, ez a kiállítás csupán egy művész valóságérzékelésének megfogalmazása a festői animáció nyelvén. Milyen szépen hangzik mindez. Itt akár be is fejezhetnénk írásunkat. Esetleg megadnánk, mikor nyit és zár a Kiscelli Múzeumban megrendezett kiállítás.
Csak hát, amikor eljövünk a Remake-ről, kusza érzések kavarognak bennünk. Valami fogva tart, az élménynek és a bosszúságnak sajátos keveréke. Szeretnénk visszamenni, és fölfedezni, hogy az egyik benyílóban még ott van három képernyő, amelyek átértelmezik a többi tízen látottakat. De nincs miért visszamenni. Nincs benyíló, nincs esély a felemás élmény utólagos megváltoztatására. Lépegetek lefelé az eső áztatta falevelekkel teli lépcsősoron, és tudom, hogy amit láttam, az annyi, amennyi. És nem több.
De miért csak ennyi? Próbáljuk meg ezt végiggondolni.
Ha most az esztétikából áttrappolunk a rögvalóságba, megállapíthatjuk, hogy mi, állampolgárok valamennyien hézagos tudással rendelkezünk arról, hogy mi is történt szeptember 18-án a tévészékház ostrománál, és hogy miként eshetett meg a forradalom 50. évfordulóján, október 23-án az, ami megtörtént. Hiányos tudását ki-ki azzal egészíti ki, amiről élményei és tapasztalatai vannak: van, aki a konkrét 1956 eltiprásának képeit hívja segítségül a történtek megfejtéséhez, más a Kádár-kori március 15-i ünneplések rendőri beavatkozásaira emlékszik, az akkori gumibotozásokra, összetört fényképezőgépekre, letartóztatásokra. De mit tesz a művész, aki jól tudja: a posztmodernben a tanácstalanság nem erkölcsi hiány, hanem stílusjegy? Talán elolvassa a Civil Jogászbizottság jelentését, hogy tanácstalanságát mérsékelje? Megéri-e neki veszélyeztetni elegáns féltudását választott témájáról? Mi történik akkor, ha a fejébe vésődik: pusztán október 23-án százharminchét civil sérült meg a rendőri brutalitás következtében, köztük tizenhárom ember súlyosan? Oda az eredeti koncepció?
Miért is hagyná, hogy az adatok megzavarják művészi függetlenségét? Nincs annál szebb, ha egy művész független. És nincs annál elkedvetlenítőbb, amikor meglátjuk, hogy a magát függetlennek állító művész mégis mennyire függő.
A Kiscelli Múzeum szobortermében berendezett kiállítás már messziről érezteti, hogy valami nagyon új földolgozás fogadja a látogatót, a mai technika korszerű eszközeivel. Ovális alakzatban tíz képernyő tölti ki a termet, előttük kényelmes babzsákokon foglalhat helyet a látogató, és az egy-két percnél nem hosszabb animációs filmegypercesek nézése közben fülhallgató segítségével részesülhet a vizuális megfogalmazást kiegészítő szöveg és zene nyújtotta élményben. Az ovális alakzatnak azért van jelentősége, mert „a kör bezárul”, vagyis a megértést segítő vagy éppen hátráltató „egyperces filmnovellák” nem tudnak sem elkezdődni, sem pedig befejeződni. A képernyők hiába számozottak, valójában bárhonnan elkezdhetjük nézni a „történetet”, és bárhol befejezhetjük. Egy-egy epizódot nyugodtan fölcserélhetünk az előzővel, nincs logikai sorrend, kronológia sincs, ahogyan megfejtés sincs.
A filmegypercesek részben a tévéhíradókból ismert események, részben konstruált történetek rajzfilmváltozatai. Lehet-e egy politikummal ennyire terhelt valóságszeletet ennyire politikátlanítani? – a néző számára ez a legnagyobb kérdés. Szívesen hozzátenném, amiben egyébként hiszek is: hogy a művészetben mindent lehet. A művészetben bármi megtehető – viszont mindennek következménye van.
Az animációhoz készített habkönnyű fiktív párbeszédek alján ott nehézkedik egy elhatározás arról, hogy a megközelítés véletlenül sem sértheti a hatalom érdekeit. Ettől a nehéz döntéstől járnak ólomlábakon a habkönnyű párbeszédek. A tételek adottak: az egyik szerint a zavargásokban kizárólag „bulisták” voltak jelen. E tétel ismeretében nem fog meglepni minket, hogy a Fiú és a Lány rövid párbeszéde éppen arról szól, hogy azt sem tudták, hol vannak. Fiú: „Megostromoltunk valami székházat.” Lány: „Milyen székházat?” Fiú: „Nem t’om. Nem mindegy?” Képzeletünk gazdag, elismerjük, hogy biztosan volt ilyen párbeszéd is. De Henry Jamestől tudjuk: a művészet – válogatás. Ezért kérdezzük meg: az összes, rendőrök elől rohanó Fiú és az összes, kapualjba rémülten behúzódó Lány feltételezhető beszélgetéséből ez és csak ez volt kiemelendő? Ez tűnt legjellemzőbbnek?
A hamis premisszák tehát: 1. A tüntetéseken csak bulisták vannak. 2. Akik rendőrlovak csattogó patái elől menekültek, azok brahiból mentek az utcára, sérüléseiket maguknak köszönhetik. 3. Semmiféle lázadás az őszödi beszéd miatt egyáltalán nem volt. 5. Ami történt, az 1956 „remake”-je, nosztalgiázás. 6. Aki sérüléseket, szemkilövéseket emleget, az le akarja rántani a porba a magas művészetet.
Mindebből logikusan következik, hogy a híradófelvételeken a háttérben tisztán hallható „Gyurcsány, takarodj!”-ból a művészi interpretációban „Húzz el, takarodj!” lesz. Így lesz az egyediből általános. (Lukács György hogy örülne!)
Vagy netán másról lenne szó?
Orwell a Miért írok? című esszéjében azt fejtegeti, hogy egy békésebb korban ő valószínűleg cizellált stílusra törekedett volna, ideje java részében csiszolgatta volna a mondatait, azaz nem ártotta volna bele magát a politikába. S aztán mi lett? Körbenézett a harmincas évek Európájában, és arra jutott: sem ő, sem kortársai nem tudják elkerülni a politika által meghatározott témákat. „Minél tudatosabban vállaljuk politikai elfogultságunkat, annál több esélyünk van rá, hogy politikusan cselekedhetünk esztétikai és szellemi épségünk föláldozása nélkül” – írta.
A művésznek joga van ahhoz, hogy függetlenedjék a politikától. De amennyiben olyan tárgyat választ vagy érint, amely össze van tapadva a politikával, el kell viselnie, hogy tárgyának depolitizálása az alkotásban szellemi elbátortalanodásként jelenik meg. Ilyen elbátortalanodás testesül meg a Remake egy másik, fiktív és mesterkélt párbeszédében. Fiatal lány áll a Blaha Lujza tér közelében, át akarna kelni a Rákóczi úton. „Barikádot fognak építeni, és éppen a házunk előtt” – panaszolja barátjának a mobiltelefonján. Íme „a bosszús állampolgár”, aki nem tud hazajutni. Éppenséggel megjelenhetne bosszús állampolgár II. is, akit a rendőrök akadályoznak meg a hazajutásban. De ha ő is megjelenne, akkor már a hatalomnak tetsző politikai állásponttól eltérő értelmezések szöknének be a koncepcióba.
Ez a baj a Remake-kel: mintha nem tudná, hogy nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Nem lehet egyszerre függetlennek és hűvösnek lenni, s közben „véletlenül” a kereskedelmi tévécsatornák híradói által sugallt politikai álláspontot tükrözni. „Basszus, valahogy haza kellene jutnom” – folytatja a Blahánál veszteglő hősnőnk a félelem legcsekélyebb jele nélkül. Mitől is félne: szemben barátságos rendőrök mosolyognak rá. „Szerintem hallják, amit mondok, rajtam röhögnek” – kommentálja az eseményeket. Végül szerencsésen átjut a túlsó oldalra, az animációból a vak is látja, hogy tele volt a Blaha rendes rendőrökkel, és aki haza akart jutni, az mind megúszta. Tiszta közlés ez, egy kormányszóvivő is megirigyelhetné.
Egy másik képernyőn ügyes, bár nem elfogulatlanul megjelenített képeket látunk a tévészékház ostromáról. Zászlón, kendőn, sálon sűrűn megjelenik az Árpád-sáv (csak hogy észben tartsuk a művészileg abszolút független politikai álláspontot), a fiúk belépnek az elfoglalni óhajtott intézmény ajtaján, megállnak, egymásra néznek: mit is kellene most tenni? Kinek is kellene nekiesni a kiürített székházban? Üres az aula, megdöngetik tehát az édességes automatát. Lábukra zuhog a Túró Rudi-özön, azt majszolják maszkban, zászlókkal, rosszkedvűen. A poén kihagyhatatlan. „Ó, te drága magyar hon / Szívem Túró Rudija.” „Megéheztünk a zavargástól, süssünk meg egy Volkswagent.” „Hogyha apád nem volt ügynök, gyere te is a sportnapra! / Nálunk van a baseballütő, rajtad meg a baseballsapka.” Ilyen és ehhez hasonló viccesnek szánt szövegeket hallunk remek zenével, s nyilvánvaló, hogy a dalszövegek az eseményekhez való viszony és felfogás alaptónusát jelentik.
Csúcspont csak egy van: a rendőrökről szóló versezet. Gyilkos iróniájával kellemesen elüt a többi, néhol didaktikusnak ható szövegtől. Érdemes belőle többet idézni: „Minden rendőr a holdról jött / Egy rendőr az belül oly tiszta, / Elszorul a torka, ha fölnéz a holdra / S felsóhajt: Úgy vágyom viszsza.” Majdnem kritika feltételezni a magyar rendőrség teljes és totális tájékozatlanságát, kiket is vernek, milyen parancsra, miért. A holdról jött ember (rendőr) semmit nem tud a társadalmi viszonyokról. A vers szerint a rendőr „csak néha ver bottal, és akkor is okkal, / Egy rendőrben ott lakik Isten”. Ahol van esztétikai kultúra, ott ezt a verset értik, és nem értik félre. Megkockáztatom, hogy megsemmisítőbb ez a rendőrvers, mint akárhány kirohanás Gergényi parancsa ellen. A holdfényben paripáját táncoltató rendőr csak látszólag dicsőül meg – valójában közröhejcélponttá válik.
A Remake tehát vegyes érzéseket vált ki a nézőkből. Két fiatalemberrel beszélgettem, mindketten elmélyedve nézték-hallgatták végig a kiállítást. Véleményüket kérdeztem, amely valahogy nehezen fogalmazódott meg. Füzesi Tamás biológus végül azt mondja: „Igazából nem nagyon tudom, mit akart a művész. Biztos, hogy többet, mint hogy kiszínezze a híradót. Ezeket a dolgokat ő így látja, bár hogy ez valójában hogyan értelmezhető… Mindenesetre érdekes volt. Egy-két részről úgy éreztem, nem illik az egészbe. Például az Easy Rider.” Nyíregyházi Tamás építőmérnök szerint a művész nyíltan fölvállalta, hogy itt nincsen jó és rossz. „Külföldön, ha valaki megvallja a meggyőződését, attól még nem utálják. Nálunk ez másképpen van. Mintha ennek a tanulsága is benne lenne a kiállításban. Ez a megközelítés még úgy-ahogy pártatlan. Hát persze nem” – teszi hozzá, nevetünk.
A vendégkönyv tanúsága szerint a Remake látogatóinak is eszükbe jutott a kiállításon látott „light” megközelítésről a valóságos, a kemény változat. Hogy a megidézett tüntetéseken voltak olyan fiatal lányok is, akikre nem mosolyogtak a rendőrök, hanem elvették retiküljüket, letérdepeltették őket, a fogdában kötöttek ki, és szüleik sírva hívták a jogvédőket. (Róluk nem készült animáció.) A „hard” változat érezhetően nem illett bele a koncepcióba, a művész hagyta is a dagadt ruhát másra. De vajon lehet-e véletlen, hogy minden, a civileket érintő kínosabb történés már a látókörén kívül esett?
A mozaikszerű, töredékes értelmezés felszíne alatt nehéz lélegzetvétellel ott szuszog a kockázatmentes megközelítés iránti vágy. Nehogy konfliktusba kerüljön a hatalommal. Nehogy ebből a művésznek kellemetlenségei támadjanak.
Néhány figyelemre méltó bejegyzés a vendégkönyvből: „Kicsit egyenetlen a színvonal, de az üzenet világos. Esztétika lett a forradalomból, kiürült performance. A többség persze így látja, de érdemes volna a többségnek is látni a kiállítást.” Egy másik bejegyzés: „Ambivalens a hozzáállás, a munka is, az eredmények is.”
És egy harmadik vélemény: „Lehetne akár jó is.”
Ennél frappánsabban én sem tudnám összegezni az elmondottakat.
villa
Még a szennyestartót is közpénzből vásároltatta Ruszin-Szendi Romulusz az egymilliárdos villába
