Enyészetkrónika

k ö n y v e s h á z

Vannak a történelmi Magyarországtól elszakított vidékeknek olyan emberei, akik a mindhalálig kitartó, hű szerelmes rajongásával és irracionális ragaszkodásával kapaszkodnak a szerencsétlen sorsú szülőföldbe. Ilyen hősies szerelmese a kétfelé szakított Bánság Szerbiához csatolt részének (a szerb elnevezést átvéve, helytelenül Bánátnak nevezett tájegységnek) az anyaországban méltatlanul kevéssé ismert, idestova egy esztendeje elhunyt délvidéki költő, publicista és szociográfus: Cs. Simon István. Aligha túlzás azt állítani: gyakorlatilag mindent tudott az ősi földről, annak múltjáról, népéről, lelkéről, közelmúltbeli és jelenkori életéről. És egész életében ezt írta: a pusztulást, az enyészet irgalmatlanságát, az itt élők históriáját, jószerével ismeretlen sorsát, hatalmas gyötrelmeit és aprócska örömeit. A végzet sodrását.
Utolsó könyve már címében is telitalálat: Udvaros az enyészetben. A címadó írásban az egykori gépész, Rudi „udvarosféle lett ebben az enyészetbe fordult, fulladó majorban, ahol szerinte semmi sincs úgy, mint kellene”, és így őrködik magányosan a rohamosan néptelenedő vidék felett. Cs. Simon Istvánról joggal írja előszavában Szloboda János: „írásaiból szinte tudományos pontossággal felállítható a Délvidék jelenlegi népességcseréjének kor- és kórképe… ez a leépülés, pusztulás többszintűen tükröződik: magának a tájnak az elvadulásában… másrészt az emberi életek, sorsok távlattalanná válásának, elsivárosodásának az ábrázolásában”. Hadd tegyük hozzá: a Cs. Simon-írások e legújabb kollekciója akár a délvidéki magyarság felmorzsolódásának krónikájaként is olvasható. Akárcsak a korábbiak, a Sóvirág, a Varasodás, a Lehasadt ág. Az elveszített szülőföld előtt Cs. Simon egész kötettel tisztelgett: faluját, az izgalmasan egzotikus nevű Terjánt (kovácsot jelentett a régi magyar nyelvben) 1954-ben egy állami tranzakció során szabályosan elárverezték, s a település a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről, a helyén maradt zsíros fekete bánsági földön csak a mementónak meghagyott régi harangláb mered magányos felkiáltójelként a közönyös égnek. Ekkor, ily módon is – siratott. Ahogyan csak költők tudnak siratni a magyar világban. Hiszen minden publicisztikáján, cikkén, szociográfiáján átüt a lírikus. „A székek szabályosan körülfogják a mintás terítővel letakart asztalt, ahol azonban hónapokig csak a magány üldögél.” „A legelő szélén állt egykoron […] a tanya, ahol az első világégés föllobbanását megelőző évnek a telén »az utolsó magyar sámán«, Kálmány Lajos két héten át napszámban jegyezte… Borbély Mihály mesekincsét… Nézem az őszbe komorodó legelőt, s eltűnődöm azon, hogy volt egyszer… De hol is volt? Itt valahol, ott valahol.”
E sorok írójának megadatott, hogy néhányszor Cs. Simon Istvánnal járja a bánsági tájat, és hallgassa e dél-alföldi fura hősszerelmest – ahogyan ez a Bánságot szinte egymagában megszemélyesítő, nagydarab ember feledhetetlenül gyengéd szeretettel imádott vidékéről mesél. Időtlen kép: áll a borús ég alatt szilajon a torontáli síkságon, hatalmas karjai kitárva, mintha mindent magához akarna ölelni, és magyaráz: „Amott, arra állott Ajtony vezír, húszezer embörrel… emerre Csanád vezír, tízezer embörrel…”
Igen, Csanád és Ajtony földje is ez, kései unokájuk meg, udvarosként jelentve a helyzetet, áll, álldogál a pusztában. Ahol semmi sincs úgy, mint kellene.
(Cs. Simon István: Udvaros az enyészetben. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2007. Ármegjelölés nélkül)