Köznapló

Február 21., csütörtök
Semmi jelzés, semmi álom. Éppúgy indult minden, ahogy máskor. A nap hat negyvenkor kelt, a Dunán lenn vadkacsák úsztak a part mellett – ott úszkáltak tegnap is. A hajnali vonat ugyanúgy késett: amikor elcsattog alattunk, megnézem az órát, mint egy vasutas. Szokásos időben, ötkor készítettem teát. Gunpowdert szórtam a kannába, vártam, hogy forrás után a víz megcsendesedjen, aztán ráöntöttem. A tealevelek, mint sok zöld kesztyűbe bújtatott kis női kéz, kinyíltak – ezt nagyon szeretem.
Hét óra elmúlt, a csukott ajtón túlról hallottam, a kicsi lány felébredt, és gagyarászik. Átmentem a női részleghez, megöleltem őket, mint minden reggel, majd forró tus: hadd ébredjen, ami nem akart ébredni bennem. Levetettem a hajnali gúnyát, ettem pár szem diót, aztán vissza az asztal mellé.
Így kezdődik csaknem minden napom. Próbálok ritmust adni nekik. Semmi más módját nem ismerem annak, hogy megóvjam a legdrágábbat: az időt. Hiszen ha nem teszem, elfut előlem.
Van persze, amikor kizökken. Régen nagyon féltem a telefontól. Ugyan mit mond, aki hív? Egy félreérthető szó elronthatja az egész napot. Ma reggel is arra gondoltam, nem kéne fölvenni. De hosszan csöngött, nagyon hosszan. Jó, legyen… Női hang, néhány szó, de azok pontosak. Annyit közölt csak, amiből érteni mindent. És én is ehhez igazítottam a választ. Máris megyek, mondtam.
Csöndesítettem a szívem, próbáltam kocsiba ülni úgy, mint bármikor, ha Vácra indulok: könyvtárba, piacra, úszni. A kórház lépcsőit most nem vettem kettesével, mint előző nap. Úgy mentem végig a folyosón, be a 123-as szobába, mint akinek egyedül lehetséges útja ez. A nővérek se szóltak, bár tekintetüket a hátamban éreztem.
Az ágyat már elválasztották a többitől. Zöld paraván jelezte, azon innen és túl – két világ. Felfoghatatlanul az.
Körmömet a tenyerembe vájva léptem a paraván mögé.
Már lepedőbe volt csavarva. Nem volt arca, nem volt keze – a teste már rég elfogyott. Amit a lepedő takart, az ablakon besütő nap fényében alig vetett árnyékot. Mintha nem feküdne ott senki. És talán nem is feküdt. Hiszen az már nem az, aki volt. Az már csak volt.
Ma reggel meghalt az anyám.

Február 26., kedd
Olvasom a magyar sajtó nagy megmondóit. Fejtegetik, okolják, elemzik, mi történt Koszovóban. Írnak különböző erőkről, ilyen-olyan egyezményről – mindent szóba hoznak, ami szakszerű és rideg, és utálatossá teszi a világ „demokratikus” felét. Egy hang sincs lelkekről, a rigómezei csatáról, a szerbek szörnyű fájdalmáról, az osztrák író, Peter Handke nemzetközi meghurcolásáról, se a népességrobbanásról meg az iszlám erejéről, pedig ez a kettő lendített a legtöbbet Koszovó függetlenedésén.
Tamás Gáspár Miklós ma azt írta a Népszabadságban, hogy a jugoszláviai összeomlásról az olvasó „úgyszólván semmit se tud”. Fensőbbséges hang. Az olvasó igenis tudhat rengeteg részletről, már ha veszi a fáradságot, és nem a tévé előtt bóbiskolva próbál tájékozódni. A könyvtárak tele vannak jól informált szerzők munkáival, csak ki kell kérni és el kell olvasni őket. Aki lusta, vessen magára.
E könyvek egyikében találtam rá Katona Péter tanulmányára, benne egy fontos hivatkozásra. Oszlatja a nagyhatalmak hírterrorjának ködét, amelyet azért bocsátanak ránk, hogy ne értsük a dolgok kontúros lényegét. Richard Muirt idézi a tanulmány. Szerinte a szerbek és az albánok traumája nem oldható fel. Az ok: kulturális különbségük és eltérő időszemléletük. Muir így érvel: „Minden hatalom legfőbb attribútuma az elrendezett idő. Ha egy épp létrejött hatalom meg akar maradni, neki kell látnia, hogy újrarendezze az időt. Úgy, mintha vele kezdődne el az, ami a legfontosabb…”
A koszovói albánok ezért hivatkoznak a mai helyzet abszolút igazságára és az etnikai összetételre, míg a szerbek szerint ez a tartomány népük történelmi bölcsője. A rigómezei csatában legjobbjaik a kereszténységet védelmezve vesztek oda. És tán azt se kéne felejteni, hogy az örökösen kárhoztatott szerb nacionalizmus Koszovóból történt kivándorlásuk – kiűzésük, kiutálásuk – tényének felhasználásával lobbant lángra. Mégse akceptálja fájdalmukat a világ. Mi sem. Pedig ami nekünk Trianon, nekik Koszovó.
Van azért kivétel. Peter Handke 1996-ban írott könyvében rájuk voksolt – munkáját természetesen nem fordították magyarra. (Német címe: Eine winterliche Reise zu den Flüssen Donau, Save, Morawa und Drina oder Gerechtigkeit für Serbien – Suhrkamp Verlag.) Már a könyv címe szemet szúrt. Micsoda? Igazságot Szerbiának? A megbízott háborgók rögtön talpra ugrottak.
Össztűz zúdult az íróra. Honnan? Naná, hogy Amerikából. Susan Sonntag és a hozzá szegődött francia filozófus, Alain Finkielkraut együtt járták 1993-ban Szarajevó utcáit, utána trombitálták szét: „Amerikában eddig sokan becsülték Handkét, ám mostantól ő elintézett ember.” Az elintézéshez kellett persze Roger Straus, az író amerikai kiadója. Állítólag sokkolta a könyv. Azóta nem hajlandó foglalkozni Handke dolgaival.
A heccelők nem érték be ennyivel. Handkét addig gyötörték, amíg vissza nem adta Düsseldorf város Heinrich Heine-díját, s amikor úgy döntöttek a Nobel-díj-osztók, hogy végre osztrák írót jutalmaznak 2004-ben, nem ő kapta, hanem a perverz, embergyűlölő Jelinek. (A hajsza megviselte Handkét. Pár hete interjút adott a Cicero nevű osztrák lapnak. Elég volt, mondta. Visszavonul. Rangos írótól ilyet nem hallottam. Felhangosíthatnám magam, hogy „igazságot Peter Handkének”, de hiába. A hurrogók kórusa erős, elnyomná a kiáltást.)
A Balkánról nálunk is többnyire ostobaságokat hallani. Európának e részét sokan Afrika távolába helyezik. Aki Bulgáriába vagy Macedóniába készül, megkérdezik: nem félsz, hogy valami ér? Pedig aki ritka emberpéldányokra vagy originális élményekre vágyik, Európában ilyesmire leginkább már csak ott talál. Az angol Bailsford 1905-ben egy Ohrid melletti faluban látott valami régi romot. „Ki építette ezt?” Egy arra lődörgő fiú válaszolt: „A szabadok.” „Azok meg kicsodák voltak?” „A nagyapáink.”
Hasonló kérdés-felelet ma is lehetséges, de csak itt.
Én jártam a Balkán hegyei közt, hallottam a pásztorsíp éles hangját, úgy szállt a magasban, mint az éneklő angyalok. Lábam előtt járó botom apró, bujkáló falvakba vitt. Leültettek, nagy asztalt terítettek, s tanúsítom, hogy a vendéglátók tiszta tekintetéből szabadság áradt. Több, mint sok civilizáltéból szerte Európában.
Ha valamiért menekülnöm kéne, a Balkán hegyei közé indulnék.

Február 27., szerda
Az elmúlt hat év tönkretette a rendőrséget. Az állomány fogy. Kilépnek, nyugdíjba mennek: Pesten ezerkétszáz rendőr hiányzik. 2006 ősze nem tett jót nekik: elképesztő durvasággal rontottak rá az ártatlanokra, most meg kacagni való dilettantizmussal akarják bizonygatni, hogy urai a helyzetnek. S mindezt csak azért, mert a páncélozott autóban gubbasztó és kordon mögött védett kormányfő fél.
Ha ez a pápai prolifiú hivatalában marad, és „proletárdiktatúrája” tovább erősödik, nálunk is terroristagyanúba keveredhet bárki, akárcsak Amerikában. Tavaly már pedzették. Egy Tomcat nevű fickónál füstbombát meg csontokat találtak – országos röhögés kísérte az akciót. Most viszont robbant is valami.
A szocialisták névtelen, szerepükre rosszul betanított vidéki képviselőinek postaládája alatt, lábtörlőjén (csupa életveszélyes hely) Molotov-koktélok nyoma. A titkosszolgálat beindult, házkutatásokat tartottak. Lefoglalták a fűnyíróból a benzint, a stelázsin talált kristálycukrot, és nyilatkozatot is adtak, bár úgy látom: a rókaszimatú Szilvásy miniszter nyilatkozataira hovatovább vicclapot lehetne alapítani.
Az akció viccesnek látszik, de tán mégsem az. Mert mostantól bárkinél találhatnak olyan matériát a kamrában, amelyből „robbanószer” készíthető. Nálam is. Rögtön az első polcon van két kiló cukor, mellette némi barna rizs. Abból kis mennyiség is elég. Ha robban a koktél, szétspriccel, és roncsol, úgy ám. Következményekkel járhat, ha megtalálják az aszalt sárgabarackot: pakisztáni cimborám boltjából való. A kocsi tankjában 95-ös benzin van almalé helyett, és a biztonságiak tucatszám találhatnak könyveket török, arab, perzsa, vagyis iszlám íróktól és költőktől. Omár Khajjámtól többet is. Aki nem tudná, ez a részeges versfaragó csillagász barátja volt Hasszán Szabbahnak, az első terrorista szervezet agyafúrt vezérének. Veszélyes ember mindkettő. A XI. században éltek…
Készüljünk fel, ilyesmiket kérnek majd számon a kiszemelt elkövetőkön a magyar rendőrség és a titkosszolgálat elitalakulatai.
Az amerikaiak legalább adtak a látszatra. Hogy legyen apropó elfoglalni az olajban gazdag közel-keleti országokat, több kameraállásból pompás felvételeket készítettek a New York-i ikertoronyba vezetett repülőkről. Az oroszok is kitalálták, mi legyen az indok Csecsenföld lerohanásához. A titkosszolgálat moszkvai házakat robbantott, egyik színházban gyanús módon leölt minden túszszedőt. (Forrás Goldfarb könyve: A titkos ügynök halála. Park Könyvkiadó, 2007.)
A mi hatalmi elitünk úgy gondolta, ha ott bevált, ők is megpróbálják a „magyar terrorizmust”. Ám elfelejtették, hogy egy keskeny vágányú titkosszolgálat segítsége bohózattá zülleszti az ötletet.
De egyszer talán menni fog. „Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem…” Ady biztat így benneteket.