(mi Budapest szégyene )

Én nem tudom, melyik rosszabb: az abszolút hülyeség vagy az abszolút cinizmus. Kies hazánkban mindkettőre számos példa van, sőt talán arra is, hogy valaki egyszerre cinikus és hülye. Persze a cinizmushoz általában kell némi fölényérzet, s ez leginkább a szabad demokraták prominens politikusaira jellemző, akik kissé kívülről és felülről szemlélik „Isten kalapját”, s rajta a bokrétát, ami a régi rigmus szerint azonosítható a magyar honnal. A derék Kóka, aki bizonyos értelemben Gyurcsány ejtőernyőseként zöttyent bele az SZDSZ elnöki székébe, a Kuncze-féle jópofi cinizmust originál orcátlansággal elegyítve, a párt kampánynyitó rendezvényén arcunkba vágta, hogy „az SZDSZ nemet mond a szocializmusra”, ami a vizitdíj eltörlésében, Fidesz-praktikaként testesülhetne meg. Bár a magyar populáció a „hülye azért nem vagyok” szellemében vegetál, az ország jelenlegi urai merőben – és joggal – hülyének nézik, s ezért merik traktálni orbitális hülyeségekkel.
Az utóbbi időben több szabad demokrata politikus is „barátaink”-ként aposztrofálta az Árpád-sávos tüntetőket. Egyikük valami olyasmit mondott, hogy az odakint hőzöngő jobboldali harcosok éppen most szereznek nekünk néhány szavazatot, Kuncze pedig egy budapesti kiállítóteremben rendezett kampányeseményen ekként szólt: „Árpád-sávos barátaink még sohasem voltak ilyen közel egy galériához.” Ez az übermensch hangja, keveredve az „übermuttal”, ami önteltséget és pajkosságot jelent. Mondhatni, azt már megszoktuk, hogy Kuncze mint baloldali közéleti tényező, pajkos és pajzán, Torgyán távozása óta a jobboldalon nincs is méltó ellenfele. De mi köze ennek a cinizmushoz? Csak annyi, hogy amit az Árpád-sávosok nem tudnak, azzal a baloldal krémje tökéletesen tisztában van: a szélsőjobb akciózása a jelenlegi hatalom számára a lehető legnagyobb ajándék. Bár Kuncze az ironizálás szándékával nevezi „barátaink”-nak az Árpád-sávosokat, a lelke mélyén tudja, hogy a szélsőjobb túlzott buzgalmában szinte vazallusi szolgálatot tesz a baloldalnak. Egy politikustársa tán kissé óvatlanul ki is mondja: éppen most szereznek nekünk néhány újabb szavazatot. Félő, hogy maguk között azon nevetnek: ha nem volna Árpád-sáv és Magyar Gárda, ki kellene találni. Lehetetlen, miszerint tényleg ki lett találva azok számára, akik azt vallják, hogy hülye azért nem vagyok?
Persze hülyeségért egy-egy szabad demokrata sztárnak sem kell a szomszédba mennie. Olyan világban élünk, ahol egy elbizakodott hülye évtizedeken át saját fényében fürödhet, s a „bús pesti nép” képtelen kimondani, hogy most már elég. Amikor Demszky Gábor a szabad demokrata plénum előtt feltette azt a kérdést: „Tudjátok, hogy én mit tartok a főváros legnagyobb szégyenének?”, még párttársai sem értették, miként fog ebből a saját maga számára felállított csapdából kikeveredni. Ő határtalan önbizalommal azonban így felelt: „Budapest legnagyobb szégyene az, hogy az én indítványomra a Fővárosi Közgyűlés nemkívánatosnak nyilvánította a Magyar Gárdát, s ezt a Fidesz nem szavazta meg.” Eme provokatív hülyeséget a tudósítások szerint szórványos taps fogadta. Ugyanezen a napon az illetékesek figyelmeztették a főváros lakosságát, hogy főleg az idősek és a kisgyermekek ne menjenek ki az utcára, mert a légkör erősen szennyezett, és az emberek egészségét a szállongó tömény, finom por közvetlenül veszélyezteti. Ez a szmogszerű, de annál is ártalmasabb porfelhő az egész széttúrt Belvárost elborította, s kiterjedt a Városligetre is. A mocskot, a bűzt, a szennyezett levegőt Demszky nem szégyelli. Valószínűleg a Magyar Gárda sem aggasztja igazán, csakis a Fidesz „tartózkodása”. Nos, itt a politikai önérdekben szépen megfér egymás mellett a cinizmus és a hülyeség.
Hogy éppen nem Demszky-e Budapest legnagyobb szégyene, én nem tudom…