Helló, Johnny Cash vagyok

Olvasom, hogy börtönmissziós imahét kezdődött április 14-én Magyarországon, amelyen a fogvatartottakért, hozzátartozóikért és az igazságszolgáltatás, valamint a büntetés-végrehajtás intézményeinek jó működéséért fohászkodnak. Ezúttal immár tizenhatodszor, és a programokon kétezer-ötszáz vallási közösség vesz részt.
Johnny Cash ezt úgy intézte el, hogy odament. Mármint a sittre, sorozatban adta a koncerteket, és nemcsak az Egyesült Államokban vidította a rabul ejtett szíveket balladáival, még Skandináviába is eljutott. Jelesül a svéd Österaker börtönbe is, az ott készült felvétel szépen illeszkedik a híres börtönlemezek sorába, most először CD-n is. A széria 1957-ben kezdődött Texasban, a Huntsville állami börtönben, majd 1960-ban újév napján folytatódott Kaliforniában, a visszaesők számára fenntartott legendás San Quentinben. A Feketébe Öltözött Ember aztán a következő tíz évben harminc koncertet adott börtönökben, köztük a Folsomban (blues őrzi emlékét) 1968-ban, és visszaesett a San Quentinbe is 1969-ben. Az Österakerben 1972. október 3-án lépett fel (ez volt az egyetlen Jailhouse Rock bulija Amerikán kívül), a látogatás annak volt köszönhető, hogy mind az épület, mind a hozzáállás korszerűnek volt mondható. Casht ezen az estén a The Tennessee Three kísérte, Carl Perkinsszel megerősítve, aki ezen korszakában legfontosabb munkatársa volt, és akiről még Jim Jarmusch Mystery Trainjében is elvitatkoztak a japánok, hogy akkor most ő vagy Elvis a király. Mr. Johnny Cash erre az alkalomra még néhány svéd kifejezést is megtanult, a buli az I Walk the Line instrumentális verziójával kezdődött, szinte csak introszerűen, és már durrant is az egyik legnagyobb sláger, A Boy Named Sue. Aztán a legjobb Kris Kristofferson-dalok, a Sunday Morning Coming Down és a Janis Joplintól is jól ismert Me and Bobby McGee és sorban a nagy „bűnözős” dalok, valamint az I Promise You, amelyet Cash June Carternek írt az esküvőjükre. A lemez remek, és jó alkalom arra, hogy néhány percre elgondolkozzunk azon, hogy mi is az a country, ha jól csinálják, és miért Johnny Cash ebben a legnagyobb.
Ha úgy képzeljük el a műfajt, hogy egy világoskék gatyás ember rojtos mellényben és egy indokolatlanul nagy kalapban szomorkodik egy út menti csehóban, az csak a mainstream. Viszont még a 16 Horsepower alt-countryjáig sem kell elmennünk ahhoz, hogy megtaláljuk a legfontosabbat. A Johnny Cash-életmű egyszerűen lenyűgöző, intellektuálisan és kereskedelmileg egyaránt. Szövegei és attitűdje messzire emelik az általánostól, ugyanakkor archetípus és szupersztár. Ötvenmillió lemezt adott el, 1500 dalt vett fel, és 500 albuma jelent meg. Nemcsak büntetés-végrehajtási intézetekre gyúrt, használta a média is. 1969 nyarától 1971 márciusáig 58 epizódot élt meg a Johnny Cash-tévéshow, ami jelentősen hozzájárult az imázs kiteljesedéséhez. Ezekből az estékből szemezget most egy CD-válogatás 16 dallal. A házigazdán kívül felbukkan Ray Charles, Kris Kristofferson, Roy Orbison, a Carter Family, Joni Mitchell, Carl Perkins és James Taylor is, a vége persze az utolsó csapó, mint a legutóbbi Johnny Cash-filmben, az I Walk the Line. És tényleg, ez nagyon komoly életút volt.
Keith Richardsé is az, és még tart is, hogy megszokott Stones-híreinket is folytassuk. Keff a múlt héten bevallotta, hogy nem nagyon emlékezik. Konkrétan és nagyjából semmire sem. Az egykor szinte ördögi, mára szinte angyalivá változott rock and roll arc arra a jogos újságírói kérdésre, hogy most akkor mi van a fejében, azt válaszolta, hogy nagyjából semmi, de faxon-rajzban kiválóan kommunikál, Jaggerrel is így érintkezik. Igaza van, a világ képekből áll össze, az meg, hogy mikor kell beszállni, úgyis jön magától.
Maradjunk a klasszikusoknál, hey, Robert Zimmerman, ahogy azt Frank Zappa mondotta volt. Bob Dylan volt az első „rock and roll”-sztár, aki nagyobb hatást gyakorolt nemzedékére, mint a politikusok és a vándorprédikátorok. Akkor kezdett zenélni, amikor a countryikon (lám csak, lám) Hank Williams gyakorlatilag szénné itta magát. Minimális gitártudás, nazális motyogás, és mégis. Folkelőadóként kategorizálták, így aztán folyamatosan kivette részét az etalonnak számító Newport Folk Festivalból, hol így, hol úgy. Ma már döbbenetes, de azért vált átmenetileg megmondóból „árulóvá”, mert egyszer csak bekötötte a villanygitárt. A tükör másik oldala című DVD-n a bárd (Dylan, de nem Thomas) 1963 és 1965 közötti newporti élő előadásait láthatjuk, tehát a költőt kölyökkutya korában, még pontosabban azt a metamorfózist, amikor a népi fejből rocksztár lesz. A felmutatás alapkövei: Blowin’ in the Wind, Mr. Tambourine Man, It Ain’t Me Babe, Like a Rolling Stone, It’s All Over Now, Baby Blue. Extraként a rendező, Murray Lerner elmondja, hogy mi van.
Nálunk Johnny Cash és Bob Dylan egyaránt félreértett történet, nyilván a nyelvi nehézségek miatt is maradnak le a Mahasz-slágerlista borzalmas élmezőnyétől. Bruce Springsteen is így járt velünk, pedig őt még Berecz János is felismerte annak idején mint emberjogi harcost. A Főnök pedig van olyan nagy mesélő angolszász területen, mint Rémusz bácsi, Mark Twain vagy Jack London. Kockás ing, leeresztett gitár, kidagadó nyaki erek, állandó agyvérzés közeli állapot, stadionok töltögetése, ragaszkodás a szabad Amerikához, nagyjából így fest elsőre. Meg másodikra is, aztán harmadjára előbukkan a költő is, nagyjából a Jesus Was an Only Sonnál. Igen, ezen az éjszakán eljátszik nekünk néhány dalt, és megpróbálja elmondani, hogy azok honnan is jöttek. A VH1 zenei tévécsatorna Storytellers koncertjét ezentúl DVD-n is birtokolhatjuk, egyenesen 2005-ből. Nyolc Springsteen-dal kerül így a lejátszóba, valamint bevezetés és tárgyalás a szerzeményekhez, és lassan kikerekedik újra egy tisztességes Amerika-kép: Cash, Dylan, Springsteen. Szegény Bush.
David Bowie már egy másik világ, hiába egy évvel korábbi a pompás Visual Milestones-sorozat darabja a 2004-es A Reality Tour Springsteen Storytellersénél. 140 perc a szerencsére még befejezetlen mondatból, ízelítő a kaméleon karmájából. Ha jól emlékszem, ezt a turnét láttam Bécsben, az utolsó utáni pillanatban visszakozó jegyüzérekkel, ezt abból gondolom, hogy a Rebel Rebellel nyitni már akkor is pimaszság volt, de jó. Nézzük az alapvetéseket a 30 felvételből: Fame, Under Pressure, Life on Mars?, Ashes to Ashes, Changes, Heroes, Five Years és a vége, a Ziggy Stardust.


Johnny Cash: Pa Österaker (Sony BMG) l l l l l
The Best of the Johnny Cash TV Show
(Sony BMG) l l l l l
Keith Richards emlékei: l l l l l
The Other Side of the Mirror – Bob Dylan at the Newport Folk Festival (Sony BMG) l l l l l
Bruce Springsteen: VH1 Storytellers
(Sony BMG) l l l l l
David Bowie: A Reality Tour (Sony BMG) l l l l l