Kettészakadt a magyar táncszakma

Amit Egerházi a táncosaitól elvár, és meg is kap, az a hazai kortárs balett magasiskolája – írja Kaán Zsuzsa főszerkesztő-kritikus a Táncművészet folyóirat legutóbbi számában Egerházi Attila koreográfus társulatáról. A Magyar Balett Színház Gödöllő április 22-én és 24-én újabb premiert tart a Művészetek Palotájában. A Bolero-, Déja Vu-, Carmen-bemutató az együttes életerejét is bizonyítja.

Linda Schneiderova és Kéri Nagy Béla egykor tősgyökeres pécsi táncosnak számított. Amikor Egerházi Attila koreográfus a Pécsi Balett éléről a debreceni színházhoz szerződött, követték, és az ország táncszerető része folyamatosan tanúja lehetett a cívisváros színházának tánctagozatából alakult Debreceni Balett átváltozásának. Az országos lapok kritikusai jó szemmel vették észre a társulat előrelépését s a művészeti vezető, Egerházi Attila érdemét: a kortárs táncnyelven megfogalmazott előadások nagyobb publikumot szólítottak meg anélkül, hogy a művészi színvonalat feláldozták volna. E „csoda” minden koreográfus előtt az egyik nagy kihívás, száz évvel ezelőtt is az volt, ma is az. A társulat rövid idő alatt kijutott Prágába, a külföldi lapok szuperlatívuszokban méltatták. Ám vezetőváltás történt a debreceni teátrum élén, ami együtt járt a „racionalizálással”, és 2006-ban tizennyolc táncosból csak hatnak maradt hely. Hét táncos akkor úgy döntött, együtt marad, s meggyőzték Egerházi Attilát egy új társulat alapításáról. Gödöllő városa befogadta őket, így született meg a Magyar Balettszínház Gödöllő, amely jobb, mint az egykori Debreceni Balett, és amelynek tagja a Kossuth-díjas Popova Aleszja is, az Operaház prímabalerinája. Aki bár az életben Egerházi Attila társa, a társulatban nem feleségként van jelen, művészeti vezetőként, balettmesterként, és nem utolsósorban szólistaként is jócskán kiveszi a részét a munkából. A Magyar Balettszínház Gödöllő április 22-én és 24-én újabb premiert tart a Művészetek Palotájában, a Bolero-, Déja Vu- és Carmen-koreográfiák bemutatója az együttes életerejét is bizonyítja.
– Időnként azt szoktam mondani, hogy a társulatnak nincs infrastruktúrája, nekem van „infarktustúrám” – kezdi a beszélgetést Egerházi Attila, a társulat vezetője. – Szinte napról napra élünk, ami méltánytalan egy olyan társulathoz, amely ennyi ideje szolgál, s ha külföldre megy, nemcsak Gödöllő városa, hanem az ország jó hírét is kelti, s ezt kritikák is bizonyítják. Mégis sokszor nem tudom, holnap miből fogunk megélni, a táncosok nagyon szerény havi fizetését hogyan tudjuk kifizetni. Az egyetlen biztos kapaszkodó Gödöllő. A város költségvetésünk nagyjából negyedét biztosítja nekünk, e segítség nélkül elsüllyedtünk volna. Korábban a Pécsi Balettet 60-70 millió forintból működtettük, Debrecenben többel számolhattunk. Most 30 millióból gyakorlatilag az együttest fenn lehetne tartani, ám ehhez jön még a bemutatók költsége.
Művészetben gazdagok, egyébként szűkölködnek. Egerházi Attila szerint a baj egyik gyökere, hogy a táncéletben a mecenatúra szinte észrevehetetlen. Kérdés, hogy az előadó-művészeti törvény tervezete egyáltalán gondol-e arra, hogy ösztönözze a magántőkét a táncélet támogatására, amely nemcsak anyagi, hanem morális szempontból is könnyítene az állam helyzetén. – Ugyanakkor a támogatások elosztása sem túl szerencsés ma Magyarországon – teszi hozzá a koreográfus. – Azok a grémiumok és kuratóriumok ugyanis, amelyek az állami pénzekről döntenek, jelen pillanatban alkalmatlanok a feladatukra. Nem magukkal a személyekkel van problémám, de nonszensz, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) táncművészeti kollégiumában olyan emberek ülhetnek, akik egyébként együttest vezetnek. Ez Nyugat-Európában elképzelhetetlen, az üzleti szférában a versenyszellem megsértésének hívják. Egy társulatvezető óhatatlanul méri magát a másikhoz, ami olyan, mintha én írnék kritikát a többi táncegyüttesről.
Erre szokták mondani, hogy a szakma nem akarja kiadni a kezéből a döntés jogát. – Kicsit sántít az érv – válaszolja Egerházi Attila –, ugyanis vannak olyan érdemes, kiérdemesült táncszakemberek, akik nem vezetnek vagy vezettek együttest, nem kötődnek túl szoros szálakkal egyik-másik társasághoz. Tény, hogy az igényekhez képest szűkös a keret, ám nincsenek egyértelmű normatívák, amelyek szerint a támogatás elosztásáról döntenének a táncszakmai kollégiumban. Számít az előadásszám, a nézettség, de ezek nem kizárólagos szempontok. Sokkal érdekesebb, hogy egy társulat hány tagot tart el úgy, hogy a táncosait valóban havonta fizeti, s nem fiktív módon vagy projektszinten. Másrészt az sem elhanyagolandó, hogy művészi szempontból mennyire előremutató egy-egy társulat előadása. Mindenesetre az NKA-nál nem lehet tudni, milyen szempontrendszer szerint lesz az egyik együttes kiemelt, a másik meg nem, s hogyan lehet, hogy a kiemelt együttesek, a hivatásos társulatok s az amatőrök, akik balett-termet talán nem is láttak, egy kalap alá vannak véve.
Ugyanakkor a Magyar Táncművészek Szövetsége sem tett sokat a nehéz helyzetbe került hivatásos társulatok érdekében. Egerházi Attila szerint elkerülhetetlen volt, hogy tíz társulat kilépjen a szövetségéből, és ezért jött létre nemrégiben a Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesülete. Az egyesületnek tagja többek között az Operaház táncegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett, a Madách Színház Tánckara, továbbá Markó Iván társulata, a Magyar Fesztivál Balett és a Magyar Balettszínház Gödöllő is.
A gödöllői társulat próbavezető balettmestere, Linda Schneiderova egyébként nyolc éve táncol Magyarországon, korábban volt többek között a hágai Nederlands Dans Theater, valamint a lisszaboni Ballet Gulbenkien tagja is. Április 29-én, a tánc világnapján veheti át a Táncművészet folyóirat EuroPAS-díját. Ez lesz az első magyarországi kitüntetése, pedig a szakmai elismerésre már régóta rászolgált. Csak a táncművészek szövetsége – mint javaslattevő – gondolta másképp.