Gyurcsányné javaslatai és a kaptafa

Ki mint él, úgy ítél. Akinek soha nem adatott meg az otthon meghitt melege, egy gyermekeit dédelgető édesanya állandó közelsége és minden bajban, nehéz helyzetben való elérhetősége, annak persze fogalma sincsen róla, milyen is lehet az igazi család. Akit anya helyett az állam nevelt, az nem tudhatja, hogy az intelligencia alapjait épp az egyéni foglalkozás során és révén lehet kitűnő szintre emelni; úgy, hogy arra már nyugodtan építhet a kevésbé képzett pedagógus is. Ezek az évek a kisbaba korai évei, nevezetesen az első három életév, amelynek eredményeit tovább lehet fokozni, ha a második három évet is megfelelő, nyugodt és kellemes légkörben, értelmesen tölthetik a gyerekek.
A történet az ötvenes években kezdődött, amikor az egyeduralomra törekvő, ostobán szájtépő Párt kitalálta, hogy az asszonyok nem maradhatnak többé otthon a gyermekeikkel, mert jobb lesz, ha traktorosnak vagy fejőnőnek állnak. Aki nem hitt nekik, azt elmaradottnak, kispolgárinak, osztályellenségnek, miegyébnek titulálták, és kész volt a rossz káderlap. Az a dosszié, amelyben összegyűjtöttek minden valós és valótlan adatot, és amelynek alapján az egyén sorsa eldőlt állami rendeletre, a titkosszolgálatok aktív közreműködésével, valamint a buzgólkodó csinovnyikok hajlongása közepette. Akik ezt a rendszert meghonosították és megszilárdították úgy, hogy mindmáig hat, azok nagy hangon olyan kijelentéseket tesznek, amiket jobb lenne elhallgatniuk.
Nem tudni, milyen forrásra hivatkozva, a miniszterelnök felesége nemrégiben világgá röpítette a hírt, hogy szerinte minden gyermeket minél hamarabb bölcsődébe kell adni, mert különben súlyos károsodás éri a személyiségüket. Erre aztán felbolydult az egész ország, és egymással versengve kezdték vitatni az elhíresült mondatot, mintha annak bármilyen értelme volna. Ellenzéki és kormánypárti sajtókörökben ez volt az állandó téma, és mindenki azt latolgatta, vajon hogyan lehetne megoldani mihamarabb a kérdést, ahelyett, hogy előbb alaposan elgondolkodtak volna rajta.
Vajon hányan gondolkodnak el, komoly és kevésbé komoly pszichológusok, honnan merít ekkora bátorságot egy politikusfeleség, hogy férje mintájára ő is meg akarja reformálni az egész magyar társadalmat? Honnan veszi a bátorságot és a tudást, hogy ezt csak úgy a fejünkre olvassa? Évtizedek óta gyakorló tanárként elmondhatom, hogy mindig azokkal a fiatalokkal a legkönnyebb együtt dolgozni, akiknek volt részük egyéni nevelésben. Az egyéni nevelést természetesen nem csupán azon értem, hogy megtanították őket késsel-villával enni, cipőfűzőt megkötni, orrot fújni, tisztességesen köszönni, valamint a civilizált viselkedés három alapszavára (kérem, köszönöm, elnézést), amit ma már a gépiesített társadalomban nem is mindenkitől várhatunk el. A zsenge gyermekkoruktól közösségben nevelt ifjak ugyanis nem igazán válnak egyéniséggé. Ha egyénileg kell szerepelniük, bátortalanná válnak, mindig „bandában”, csoportban érzik csak biztonságban magukat, és folytonosan igénylik a hangoskodó csoport meghatározó jelenlétét: anélkül unatkoznak. Ennek velejárója az is, hogy az egyéni foglalkozás egyik gyümölcsét, az olvasást nem gyakorolják túl sokat, ettől kevésbé lesznek műveltek, viszont sokkal könynyebben tudja őket manipulálni az a csoport, amelyikhez tartozónak vallják magukat. Mindezek tükrében mindjárt jobban érthető, miért szeretné a hithű kommunista családból származó Gyurcsányné, hogy a jövő nemzedékei ne legyenek túl okosak (mert akkor átláthatják a politikai manipulációkat), hanem maradjanak csak meg minél alacsonyabb szinten, úgy értelmileg, mint érzelmileg. A magyar gének és a magas IQ-ra való hajlam ugyanis még mindig túl nagy kihívást jelentenek annak a hataloméhes csapatnak, amely soha nem érdemekkel, hanem erőszakos módon igyekezett előnyökhöz jutni, bárkin keresztülgázolva, semmilyen tekintélyt nem tisztelve, viszont végtelenül felfuvalkodva, gőgösen, öntelten és ostobán.
Ha hallgatnánk a fennköltnek éppen nem mondható szózatra, akkor utódainkat már egyenesen gépekkel, gépanyákkal neveltetnénk, mert az embertelen bánásmód az, ami robottá, janicsárrá teszi a különben minden széppel és jóval feltarisznyált lurkókat. „Mindenki nagynak születik az ég kegyelmibül…” – írta Apor Elemér egri költő. Csakhogy jöhet a kommunista-globalista iskolarendszer, minden megszállott álma, s akkor már ők lehetnek a legkiválóbbak – szerintük. Ám a lélek szándékát és azon vágyát, hogy a legsanyarúbb körülmények között is szárnyalhasson, nem ők határozzák meg. A gépanyákat szívesen átengedjük nekik, mert annyi aljasság után, amit Magyarország ellen elkövettek, egyebet már úgysem érdemelnek.
Nemzedékemet, amelyet még a nagy Klebelsberg-nemzedék megmaradt és (akkor még) félre nem állított tagjai indítottak el a tudományok felé, nem lehet olyan könnyen az orránál fogva vezetni. Úgy a tőlük tanult sok szép és jó, értékes dolog, mint az utóbb szerzett tapasztalatok nevében arra kérem a magyar társadalom józanabb részét: ne hallgassanak az ötvenhat után még több akasztást követelő Apró Antal unokájára. Az ő családi életének hű tükre a férje viselkedése. Az az esztelenül taroló, magának mindent követelő, ám a társadalom többi tagjának a nincstelenséget kínáló végtelen önzés, amely származhat ugyan egy korai lelki traumából, de nem tartozna ekkora nyilvánosság elé. A közvélemény nem ragaszkodik hozzá, hogy továbbá is effélékkel „tiszteljenek meg” bennünket.

A szerző pedagógus