Hogyan haljunk meg?

Szabó Magda Az ajtó című regénye méltán lett nagy siker egész Európában. A szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozatának előadását Bereményi Géza alkalmazta színpadra és rendezte, s a társulat többek között ezt a darabot hozta el a Határon Túli Magyar Színházak 20. Fesztiváljára, Kisvárdára.

Joga van-e a halandónak a saját elképzelései szerint távozni a földi létből? Tiszteletben kell-e tartanunk, ha valaki halálát közeledni érezve már megadná magát a végső ölelésnek, vagy akár erőnek erejével is meg kell mentenünk őt, például a szerettei számára? A két, gyakorlatilag megválaszolhatatlan kérdés alapmotívuma mind a Szabó Magda-műnek, mind a színpadi adaptációnak. Az írócsalád által eleinte gonosznak hitt vénlány, a környéken minden munkát elvállaló és tisztességesen elvégző Szabó Emerenc (Lőrincz Ágnes) állásfoglalása egyértelmű: a halál a legintimebb dolgaink közé tartozik. Ezért is segít a boldogtalan Polettnek (Csiki Orsolya), hogy tisztességesen megadva a módját, önként mehessen a halálba. Tette nyilván bizarr, de nem sok jóval kecsegtet Molnár Anna írónő (László Zita) tette sem: a macskái közt, lakásának iszonyatos bűzében távozásra készülő Emerencet gyakorlatilag erőszakkal menti meg a haláltól egy olyan lakásba engedve be a segíteni akaró barátokat, amelynek ajtaján addig rajta kívül senki sem léphetett be. A nyilvánvaló jóakarat itt a visszájára sül el, épp az áldozat eltérő gondolkodásmódja miatt, s a megszégyenültség és a hazugságok egyre erősebb hálóján keresztül vezet végül Emerenc méltónak nem nevezhető kórházi halálához.
A hitelesen ábrázolt környezet, a hatvanas évek eleji budai bérház világának hangulatos felidézése a rendező mellett leginkább László Ildikó díszlet- és jelmeztervezőnek köszönhető. Az öltözékekhez, a berendezéshez megfelelően illeszkedik az a magatartásminta, amely a korra oly jellemző volt. Mintha saját felmenőink szavait hallanánk, amikor a szereplők felidézik az ostromot vagy a háború előtti világot. Az Emerencet alakító Lőrincz Ágnest kitűnő érzékkel választotta ki Bereményi, az előadást gyakorlatilag elviszi a hátán a művésznő játéka. Bessenyei Istvánt (a Férj), István Istvánt (a rendőr alezredes) emelhetjük ki még. Sajnos, az írónőt megjelenítő László Zita időnként énekelve, affektáló stílusban beszél, s ez erősen ront az összhatáson is.
A legnagyobb problémát leginkább az jelenti, hogy a rendező túlságosan démonikus-gonoszra formálta Emerenc alakját, s így a nézőnek nem világos, miért szeretik annyian. Mint ahogy az sem érthető, hogyan változik át gyakorlatilag egy negyedóra alatt kissé magának való, kissé érzékeny, de szerethető nénivé. Ez a döccenés zavarokat idéz elő, mint az is, hogy a produkció túl hosszúra sikeredett, nem ártott volna egy vastag ceruzával feszesebbre igazítani a jeleneteket. A néhány feltűnő túlzás is erősen problematikus, így példának okáért a kissé idegesítően erősre formált kép, amelyben egy minden lében kanál tévéstáb faggatja a Kossuth-díj várományosává előlépő írónőt. A felesleges szentimentalizmus irányába viszi el a darabot, amikor a segíteni akaró barátok ételhordókat, vitamindús citromot s egyéb finomságokat helyeznek el Emerenc zárt ajtaja elé. Lám, milyen jók tudnak lenni az emberek, ha baj van! – ötlik óhatatlanul is az ember eszébe szinte automatikusan a közhely a jelenet nyomán. Horváth Károly eleinte hatásosnak tűnő zenéje pedig túl gyakran ismétlődik ahhoz, hogy ne unjunk rá a második felvonásban.
Talán Szabó Magda írástudásának, talán a rendezői rutinnak köszönhető, hogy a produkció végül „célba ér”, s a sok kis hiba nem áll össze olyan működési zavarrá, amely a nevetségességig megbénítaná az előadást. Ebben az is közrejátszik nyilván, hogy vannak röpke pillanatok, amikor az az érzésünk, mintha a nézőtér sötétjében Isten simítaná csendesre homlokunkat. S ez a váratlan hatás elnézővé tesz, megkönnyíti bensőnkben a darab helyenként egyenetlen szövetének elsimítását. Hozzátesszük: örömmel végezzük el magunkban ezt a munkát.
(Szabó Magda–Bereményi Géza: Az ajtó. A szatmárnémeti Északi Színház (Teatrul Nord) Harag György Társulatának előadása Kisvárdán. Rendező: Bereményi Géza.)