Teátrumi orákulumok

Pethő Tibor
2008. 07. 03. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mind többen „aggódnak” vidéki színházainkért. Főként azok a szakmai szervezetek, amelyek – úgymond – kulturális életünk ütőerén tartják a kezüket. A legnagyobb gondot mindenesetre az jelenti számukra, hogy új vezetők veszik át a teátrumok irányítását, akik kívül állnak bizonyos körökön, sőt a jobboldallal szimpatizálnak. Az események sora 2006-ban az „ősbűnnel” kezdődött, amikor az önkormányzati választásokon szinte mindenütt visszaszorult a kormányoldal, s a legtöbb városban és megyei közgyűlésben ellenzéki többség jött létre. Az új képviselő-testületek pedig számos színidirektort lecseréltek mandátumuk leteltével. Nem törvénytelenül, hanem megpályáztatva a vezetői tisztségeket. Így került Szolnokra Balázs Péter, Győrbe Nagy Viktor, Veszprémbe Bujtor István és Eperjes Károly, Székesfehérvárra Vasvári Csaba, Kaposvárra Schwajda György. A legelső hajsza Balázs Péter ellen indult: a hivatalosnak tekinthető Magyar Színházi Társaság tiltakozott. Volt aláírásgyűjtés is, azután sorra jött a többi kifogás – immár mások ellen. Átlátszó módon támadták például Gyüdi Sándort, akit Szegeden éppen konszenzussal – a város szocialista polgármestere, Botka László támogatásával – választottak igazgatóvá. A gondot feltehetőleg az okozta, hogy a karnagy az önkormányzati választásokon a Fideszt támogatta.
Valószínűleg a protestálók csak 2006-ot követően települtek haza valamiféle kényszerű emigrációból, esetleg csukott szemmel jártak e lángoktól ölelt kis országban, vagy ami még rosszabb: a kárhoztatandó politikai befolyás számukra csak akkor létezik, ha jobboldali összetételű testület választ olyan direktort, aki veszélyt jelent a korábban szinte hitbizományként kezelt, biztosnak tartott pozíciókra. Igaz, voltak, akik elismerték: a baloldali színezetű önkormányzatok is követtek el hasonló „bűnöket”, szimpatizánsaikat juttatva a vezető helyekre; ám mentségükre rögtön ott a szépségtapasz, hogy ők „szakmai alapon” cselekedtek. Nagy kérdés persze, mit takar a mitológiai magasságokba emelt „szakma” kifejezés. Kik foglalnak helyet ezen a szellemi Olümposzon, ahová földi halandó, gyarló kívülálló – horribile dictu: akár valóban szakmabeli is – nemigen teheti be a lábát? Például Schwajda György sem, akinek igazgatóvá választását szintén mesterséges botrányokkal kísérték, s még hivatalba sem lépett, máris nemtelen módon a kaposvári teátrum lerombolásával vádolták. Felvetődhet a némileg jogos kérdés: Eperjes Károly, Balázs Péter vagy éppen Schwajda György nem szakmabeliek? Ők egy párt ejtőernyősei, ahogy nemrégiben egyikükről, a drámaíró-rendezőről olvashattuk?
A jelek alapján azt is tényként kezelhetjük: közös hazai ügyeinkben véleményt nyilvánítania csak a baloldalinak tekintett színházi embereknek lehet. A jobboldallal szimpatizálóknak ez tilos: nemcsak szóban, hanem tettben is. Kifogásolták például, hogy Cseke Péter valamelyik fideszes nagygyűlésen Orbán Viktor mögött ült. Direkt politizálása, amint ez elhangzott, megosztó lehet, s így eleve alkalmatlan egy közfeladatokat ellátó intézmény élére. Vegyük tudomásul: Magyarországon demokrácia van, a szabadidejében tehát mindenki oda ül, ahová akar, s ez nem teszi méltatlanná arra, hogy például színidirektor váljék belőle. A korrektség jegyében érdemes néhány költőinek ható kérdést is feltenni. Tiltakozott-e valaki például (ha már ilyesmi miatt tiltakozni kell) a most leköszönő szegedi igazgató, Székhelyi József nyíltan vállalt szabad demokrata elkötelezettsége ellen? Felemelték-e a szavukat, amikor a Himnuszt elferdítve próbálta meglehetősen ízléstelen módon az ellenzék egyik vezetőjét támadni olyan ügyben, amelyet bizonyítani sem sikerült? A válasz talán mindenkinek egyértelmű. Hozhatunk közelebbi példát is: nem mélységes hallgatás övezte-e Alföldi Róbert botrányos elemeket sem nélkülöző megválasztását a Nemzeti Színház élére? Kifogásolták-e a Heti Hetesben korábban végzett, pártsemlegesnek egyáltalán nem mondható „munkáját”? Az nem volt megosztó, kirekesztő? Trágár, politikailag a nevetségességig elfogult műsor cégéreként kifejtett, helyenként szemérmetlen állásfoglalás nem tesz méltatlanná valakit arra, hogy az ország első színházát dirigálja? Fölemelték-e a szavukat a bizonytalan helyzetbe hozott, jövőre már csökkentett fizetést kapó Nemzeti művészeiért? Csupa-csupa kérdés, amelyre a válasz a néma csönd, a lapítás.
Más példa. Márciusban a közszolgálati címke védelmében az alpári stílusban kormánypárti kabarét csináló Sas József adócsalási ügye váltott ki vitát. Személye nyilván már a fővárost irányító koalíciónak is kellemetlen, de politikai okokból egyelőre kitartanak mellette. Nemcsak állásfoglalást nem hallhattunk, a botrányos helyzetre tett halvány célzást sem észlelhettünk a szakma hangadóitól. Érdemes lenne elgondolkozni azon, milyen benyomást alakít ki az hosszú távon, ha egy arra hivatott csoport a hazai színházi élet orákulumaként kizárólag a saját szempontjából sérelmesnek tartott ügyekben emeli föl a szavát, s más, talán botrányosabb ügyeket pedig negligál. Lehet protestálni, de figyelembe kellene venni azt is, hogy egy tiltakozásnak akkor van hitele, ha minden zavarosnak tartott üggyel szemben küzdelmet hirdet. Egyébként képmutatásnak, egy szűk csoport hatalmi utóvédharcának tűnik. Természetesen nem zárható ki, hogy történhettek visszásságok a mostani vezetőváltásoknál. Éppen ezért kívánjuk, vizsgálják ki az erre rendelt törvényes hatóságok a panaszokat. De ne csak a jobboldalinak vélt előretörés ügyében! Szomorú statisztikai adat: a rendszerváltozás óta majdnem nyolcszázezerrel csökkent az éves színházlátogatások száma, amely így az utolsó mért esztendőben, azaz 2006-ban négymillió-egyszázezer körül mozgott. (1960-ban még jóval hatmillió fölött volt az éves átlag.) A tendencia általános, európai jelenség, de hasonló arányok jellemzik a múzeumi felméréseket is. Érdemes lenne földeríteni: miért fordult el a közönség a hazai teátrumoktól? Magyarországon milliónyi ember él a szegénységi küszöb alatt (hazai határa évi csaknem négyezer euró), több millióan pedig a közelében. A jegyek számukra szinte megfizethetetlenek, a rendszeres színházlátogatás nyilvánvalóan luxus ennek az egyre szélesedő rétegnek. Mindenki meggondolja tehát, mire szán pénzt ebben a helyzetben. Éppen ezért örvendetes, ha a negatív tendencia valahol megváltozik. A most véget ért színházi évadban a Balázs Péter igazgatta szolnoki színháznak mintegy százezer látogatója volt, s ezzel valószínűleg a leglátogatottabb vidéki teátrumunknak tekinthető. Olyan siker ez, amelynek normális esetben mindenki pártkülönbség nélkül örülhetne.
Hadd idézzünk végül egy történelmi példát: 1935-ben Gömbös Gyula miniszterelnök támogatásával lett a Nemzeti Színház igazgatója Németh Antal. Bár „a lapok színházi rovatai olyanok voltak, mint a hadijelentések”, ahogy a Nyugat írta, mégis a megújulást, a friss vér beáramlását köszönhette neki a Blaha Lujza téri teátrum. Talán méltányos lenne most legalább megvárni, míg az új vezetők letesznek valamit az asztalra. Tudomásul kell venni ugyanis azt a már unalomig ismételt, de talán túl gyakran figyelmen kívül hagyott sablonérvet is: csak jó és rossz színházak vannak, nem pedig emeszpések vagy fideszesek.
Egyszer talán a ma utópisztikusnak ható törekvés is megvalósul, s a politikát végleg kiküszöbölik az igazgatóválasztásokból. Minden esetben: akkor is, ha egy szűk, de befolyásos csoport kedvenceiről kell dönteni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.