Holokauszt: magyar tragédia is

A Kommentár című közéleti és kulturális folyóirat legújabb lapszámában számos figyelemre méltó publikáció mellett hiánypótló őszinteséggel tárgyalja tematikus összeállításban a zsidó genocídiumot Holokauszt: magyar tragédia című blokkjában.

Két rövid tanulmánnyal, egy interjúval és egy állásfoglalás-értékű állítássorozattal dolgozza fel a lap a holokauszt témáját. Utóbbi Ablonczy Balázs, a Kommentár főszerkesztője és Novák Attila, a Szombat szerkesztője tollából származik Tizenkét állítás a soáról címmel. „A holokauszt zsidó, egyetemes és magyar tragédia” – kezdik a szerzők a szikár felsorolást, s a további pontokban voltaképpen ezen állítás árnyalásával jutnak el a felhívásig, hogy vegyük számba a történelmi hibákat, vállaljuk a teljes nemzeti történelmi múltat, és vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Talán arra utalnak, hogy a bűn az elkövető és különösen annak utódai számára idővel éppoly tragikussá válik, mint az áldozat és leszármazottai számára. A tizenegyedik állítás ezzel kapcsolatban egy tévútra figyelmeztet: „Nem üres aktuálpolitikai kijelentések kellenek a felelősség feltárásához, hanem személyes és kollektív önvizsgálat, illetve párbeszéd”. S végül, a leghangsúlyosabb, utolsó állítás eddig keveset hallott érvet tár az olvasó elé: „Nem méltó a holokausztot politikai játszmák terepévé tenni, mert ezzel éppen áldozatainak emlékét gyalázzuk meg.” Hasonlóról persze nap mint nap szó esik a sajtóban és a közbeszédben, de árnyalatnyi különbséggel. A holokauszt tagadását szokás helyteleníteni – teljes joggal, természetesen –, de a holokauszt tragédiájával való visszaélést és annak napi politikai csatákban párt- vagy épp egyéni érdekek melletti fel- (pontosabban ki-) használását alig említik az elemzők, voltaképpen a hétköznapi médiafogyasztók is alig veszik észre. Talán, mert már kialakult a zsidó népirtás tematikájának kanonizált feldolgozásmódja, amelytől való eltérés a legsúlyosabb vádakat hozhatja a nyilatkozó, illetve a kutató fejére.
Erről a feldolgozásról és a magyar holokausztkutatás hiányosságairól szól Gyáni Gábor Helyünk a holokauszt történetírásában című dolgozata. A szerző azt állítja, hogy az 1989 utáni magyar holokausztkutatás nincs jelen a téma nemzetközi diskurzusában. A magyar tudósok nem használják forrásként a túlélők visszaemlékezéseit, inkább az üldözésben részt vevő bűnösök bírósági anyagaiból dolgoznak, és nem jutnak közelebb a miértekhez sem, ahhoz, hogy érvényesen, nem leegyszerűsítésekre építve magyarázzák a genocídium okait.
A választ nem kísérli meg Csíki Tamás történész sem, de rálátást ad a zsidó gettók működésére, illetve arra, hogyan vélekedtek a történtekről akkor az üldözöttek, és hogyan értelmezik utólag. Kassai és abaújszántói túlélők megrázó viszszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, hogyan viszonyultak egymáshoz a különböző zsidó közösségek, és miképp próbálták elkerülni a szembesülést a kegyetlen valósággal.
Mindezt értelmezi, és tágabb kontextusba helyezi Ablonczy Balázs interjúja Kovács Andrással (Alkuk, sebek, stratégiák). A kérdező nem fél firtatni a zsidóság kommunista pártban és ÁVH-ban játszott szerepét, az interjúalany pedig világos, érthető szociológiai magyarázatot ad – ha nem is a holokausztra, de – a zsidóság háború alatti magatartására, illetve 1945 utáni szerepére a magyar társadalomban. Kifejti, a magyarországi zsidó vezetés azt gondolta, a Horthy-rendszer elitje a híres zsidó–magyar szimbiózis hagyományát képviseli (nem egy zsidó család dicsekedhet a magyar történelem fordulópontjain kiváló hazafiként viselkedő ősökkel), és nem számolt a létező antiszemitizmussal. Később – sajnos túl későn – rájöttek a tévedésre, és a túlélők érthető módon csalódottsággal, kiábrándultsággal viszonyultak a többségi társadalom és annak nemzeteszméje felé.
A történtekre többféle válasz született, ezek egyike a cionizmus. Ez az urbánus, liberális, szekuláris mozgalom Izrael megalapításáért új zsidó identitástudatot kínált, a kommunista hatalom azonban üldözni kezdte, sokszor börtönbe is zárta a cionistákat. A másik válasz az asszimiláció, amely az emlékek elfojtását, az identitástudat felszámolását hozta magával. A harmadik a párttagság, a káderré válás vagy a szerepvállalás az ÁVH-ban, ami azelőtt nem tapasztalt lehetőségeket kínált a megmaradt zsidóságnak a közigazgatásban való részvételre és extrém esetben a legális bosszúra az erőszakszervezet tagjaként. A holokauszt traumájának feldolgozásához nyitott utat a rendszerváltás, és 1990 után azt tapasztalhatjuk, hogy az üldöztetés sorsközössége közös nevezőt teremt az egyre plurálisabb zsidóság számára – véli Kovács András.
A közös tragédia azonban olykor nem más – teszem hozzá –, mint kapaszkodó, amelyet megragadva egy sokszínű, vallási vagy etnikai alapon nem meghatározható társadalmi csoport egységet teremthet, és amely segítséget nyújt másokkal szembeni önmeghatározásában. E csoport szempontjából a MI nem más, mint az áldozatok halmaza, a TI pedig a nem áldozatoké, vagyis káros leegyszerűsítéssel a bűnösöké. Csakhogy amíg ez az eltorzított szemlélet él, és bármily csekély mértékben is, de jelen van a politikában, addig nem érvényesülhetnek Ablonczy és Novák említett 11. és 12. állításának igazságai. Mert lehetőség adódik arra, hogy a holokauszt politikai játszmák terepévé váljon, és az érzelmek kijátszása miatt tovább késik a személyes és kollektív önvizsgálat, illetve az értelmes párbeszéd.