Legyőzött németek, barátságos kínaiak

Női kézilabda-válogatottunk a hétfőn a brazilokkal szemben elvesztegetett egy pontot – már azt tekintve, hogy a mieink egyenlítettek az utolsó másodpercben, talán helyesebb nyereségről beszélni – tegnap duplán visszaszerezte, hiszen 25-24-re legyőzte Németországot. A siker értékét növeli, hogy együttesünk a teljes mérkőzés során mindössze háromszor vezetett: 1-0-ra, 2-1-re és 25-24-re. Ellenben többször is ötgólos hátrányt dolgozott le, a szokásos kulcsembereinek, a ziccerek sorát fogó Pálingernek, a kilencgólos Görbicznek és a nyolc kísérletből ötször eredményes Vértennek köszönhetően. Ha a meccs előtt még a továbbjutásért, azaz a negyedik hely elcsípéséért szorítottunk, akkor mostantól már azt számolhatjuk, hogyan léphetnénk akár a harmadik fokról is feljebb. A válasz, persze, adódik: meg kell verni pénteken az oroszokat, vagy vasárnap a koreaiakat, esetleg mindkettőjüket.
Nem számszerűsíthető nyereség, de egy olimpia hangulatához feltétlenül hozzátartozik, hogy a kézilabdacsarnokban a kisebb, tehát a vízilabdás uszodában és az egyéb versenyszínhelyeken is olyan számban és hangerőben jelennek meg szurkolóink, hogy a helyiekben lassan európai nagyhatalom benyomását kelti Magyarország. Amikor például a nemzeti színű egyenpólóba bújt drukkerhad láttán az egyik sajtóközpont felelőse arról érdeklődött, tulajdonképpen mekkora a teljes magyar népesség, és én azt feleltem, tízmilliós, ő viszszakérdezett: a fővárosban? Majd miután felvilágosítottam, hogy nem, hanem bizony az egész országban, félig komolyan rávágta: akkor viszont otthon nem maradt senki, mert azok mind itt vannak.
Szó se róla, drukkereink lelkesedése mellett a leleményességük is határtalan. Reggelente elindulnak szállásaikról az evezésre, triatlonra, kerékpározásra szóló jegyeikkel, vagy akár azok nélkül, és a cserekereskedelmet tökélyre fejlesztve mindenhová bejutnak. De ha így mégsem, egy biléta többször körbe jár, és ketten, hárman is átsétálnak vele az ellenőrzési pontokon. Mert a rendezők éberek ugyan, ám a közép-európai fondorlatokat nem ismerik.
Egyéb hiányosságaikat azonban eddig alig fedezhettük fel, úgyhogy az itt töltött pár nap során a távoli vendégek merőben új képet alakítanak ki a kínaiakról: egyáltalán nem érzelemmentesek, nem zárkózottak, nem fafejűek, hanem nyílt szívűek és tekintetűek, érzik és szeretik a viccet, a tolakodás és tartózkodás között tökéletesen egyensúlyoznak azon a mezsgyén, amelyet még érdeklődésnek és segítőkészségnek tekinthetünk.
Egy szkeptikusabb honfitársunk meg is jegyezte, szerinte a majdnem másfél milliárdos összlakosság színe-javát válogatták ki és telepítették a fővárosba az olimpia bő két hetére, az igazi pekingiek pedig valahol azt várják, hogy augusztus 25-én hazatérhessenek otthonaikba.
Ez persze még tréfának is rossz, de valószínűleg ezt is megértenék.