Működésképtelen az osztrák nagykoalíció

Magyar szemmel nézve érdekes tanulságokkal szolgálnak az osztrák választási kampány eseményei és a politikai mozgásokat feltérképező közvélemény-kutatások. Alig másfél hónappal a szeptember 28-án tartandó előre hozott választások előtt Bécsben csak a bizonytalanság tűnik biztosnak. A választópolgárok majd negyven százalékának fogalma sincs arról, hogy amennyiben elmegy voksolni, kire adja szavazatát. A példátlannak számító kiszámíthatatlanság a politikával, s ezen belül is döntően a nagykoalíció tehetetlenségével szembeni általános elégedetlenségre vezethető vissza; mely elsődlegesen a nehezen megbecsülhető támogatottságú és igen bizonytalan programú kis pártok megjelenésében ölt testet. A bizonytalanságot csak növeli, hogy a politikától történő elfordulás ellenszereként kitalálták a választói korhatár csökkentését, és ezért először voksolhatnak a 16. életévüket betöltött osztrák állampolgárok is.
Az osztrák pártrendszer gyorsuló töredezettsége és a jelenség tanulságai különösen érdekesek a magyar közönségnek. Hiszen itthon is rendszeresen felbukkannak a hazai kétpártiságot ostorozó nézetek, sőt egyes alakulatok, mint például az MDF, mostanság szinte csak ebből élnek. Az általuk is nehezen definiált problémára néhányan újabb politikai alakulatok – a közvélemény-kutatók által emlegetett harmadik erő – létrehozásában vélik megtalálni az orvosságot. Pedig ez a sokat emlegetett harmadik erő a nagykoalíció irányába hatna, ami szerencsére a hazai viszonyok között elképzelhetetlen. A „harmadik erő” képviselőinek hozzá nem értése és/vagy mohósága következtében a kormányzati energiák túlnyomó többsége az ország előtt álló feladatok megoldása helyett a kabinet egyben tartására menne el. Erre szolgáltatott példát az első Schüssel-kormány 2000 és 2002 között, de részben ez bénította az Orbán-kabinet első két és fél évét is. Emiatt Ausztriában mindkét nagy párt mindent elkövet azért, hogy ne kényszerüljön koalícióra lépni a minden valószínűség szerint a harmadik legerősebb párttá előlépő Osztrák Szabadságpárttal (FPÖ).
Az osztrák közvélemény elbizonytalanodásának legfontosabb oka az ottani politika egyik rákfenéje, az úgynevezett proporcionális demokrácia, amely majd minden meghatározó politikai erőt részeltet a kormányzással kapcsolatos lehetőségekből, de felelősségből is. Az 1934-es, polgárháborúba torkolló államszerkezet tanulságait levonva próbálták a bizonytalan identitású kis országot a II. világháborút követően e módon talpra állítani, a megosztó társadalmi konfliktusokat csökkenteni. (1918-ban az akkor a magukat Német-Ausztriának nevező, önálló létre alkalmatlan területek pontosan azért léptek ki a Habsburg Birodalomból, mert az Osztrák–Magyar Monarchiát nem tartották eléggé germán államalakulatnak. Elsődleges politikai céljukat, a Németországgal történő egyesülést, miként magának a Német-Ausztria nevének használatát azonban a saint-germain-i béke megtiltotta.)
A győztesek kegyéből 1945-öt követően megalakulhatott a II. Osztrák Köztársaság. A politikai és gazdasági konfliktusokat csökkentendő, a két legnagyobb erő, a szocialisták (SPÖ) és a katolikus néppárt (ÖVP) megállapodott a politikai hatalom nagykoalíciós alapon történő elosztásáról. Ugyanezen logika alapján elfoglalták a közigazgatást és az állami befolyás alatt álló vállalatok vezetését is. Az eredetileg az ország politikai stabilitását célzó rendszer – amellyel a konfliktusos demokrácia széttartó erőit kívánták tompítani – beteljesedését jelentette, hogy 1999-ig a legtöbb tartományban szintén ugyanezen az alapon osztották el a politikai és gazdasági hatalmat. Nem véletlen, hogy a „Proporz” az osztrák politikai élet szitokszavává, a politikai korrupció szinonimájává vált. Ez ellen a leghangosabban éppen a folyamatosan ellenzékbe szorított FPÖ emelte fel szavát. E hangos tiltakozás elsődleges oka, hogy a rendszer 40-es évek végi kialakításakor, éppen az FPÖ befolyása korlátozása érdekében kihagyták elődszervezetüket, a Függetlenek Szövetségét (VdU) a hatalom újraelosztásából. Az FPÖ és elődszervezete ugyanis nem tűnt eléggé megbízhatónak, mert döntően a nagynémet irányt képviselőket tömörítette. A párt első elnöke az általános SS dandártábornoka, míg a második a Waffen SS századosa volt. Ez természetesen nem akadályozta az SPÖ-t, hogy elfogadja a Szabadságpárt külső támogatását, sőt 1983 és 1986 között még koalícióra is lépett vele.
A proporcionális rendszer legnagyobb hátránya, a szinte a feudalizmust idéző gazdasági monopóliumok és kiskirályságok kialakulásán túl, hogy a polgárok elfordulnak a politikától. Ezért elhal a politikai mozgásokat éltető szabályozott vita is. Hiszen a polgárok bárhogyan is szavaznak, minden valódi vita és megoldási kísérlet a felismerhetetlenségig átalakul a nagykoalíció kompromisszumai közepette. S mivel ideológiailag annyira távol álló megoldási javaslatok között kell megtalálniuk a kompromisszumokat, ezért azok többnyire csak papíron működő politikai torzszülöttek. A politikai kiábrándulás tényét hosszú ideig elleplezte, hogy számos osztrák tartományban a kilencvenes évekig létezett a választási kötelezettség, amely pénzbüntetéssel sújtotta az urnáktól igazolatlanul távolmaradókat.
Ebben a rendszerben a különbség legfeljebb annyi volt, hogy amíg az ötvenes és hatvanas évek első felében az Osztrák Néppárt adta a kancellárt, addig a kilencvenes években, miként az elmúlt másfél évben is, az SPÖ volt az erősebb partner.
E rendszer másik fontos hiányossága, hogy felmenti a politikai felelősség alól az ellenzéket is. Hiszen nem kell azzal számolnia, hogy számon kérhetik választási és kampányígéreteiért. Nem véletlen, hogy abban az Ausztriában, amely a legtöbb hasznot húzza az EU-tagságából és az unió keleti bővítéséből, a legnagyobb az ellenzék és részben az SPÖ által gerjesztett Brüsszel-ellenes szkepszis.
S ha egy ilyen alapvetően ellenzéki beállítottságú politikai alakulat mégis kormányra kerül, mint történt 2000-ben az FPÖ-vel, akkor hamarosan kiderül, hogy fennen hirdetett elveiből szinte semmit sem képes megvalósítani. Sőt, az is előfordulhat, hogy egy volt államtitkáruk még azt is kifecsegheti, nem is tervezték ígéreteik teljesítését. Ugyanis tisztában voltak kampányjelszavaik megvalósíthatatlanságával, például hogy az illegálisan Ausztriában tartózkodó külföldiek tömegeit esélyük sincs hazatoloncolni.
Jelenleg a polgárok számára áttekinthetetlen a belpolitikai helyzet. Az osztrákok kétharmada retteg a szociális lecsúszástól, s ez az érzés mára elérte a jól kereső középosztályt is. Ha az osztrákok milliói félnek a jövőtől, akkor már megkérdőjeleződik a társadalmi és nemzeti összetartozás is, ami könnyen egymás ellen fordíthatja a generációkat, vagy a belföldieket és a bevándorlókat. Nem véletlen, hogy a mostani kampányban minden párt a szociális problémák kezelése mellett elsősorban a bevándorlók integrációját és a belbiztonság megerősítését tűzte zászlajára. S a nem is olyan rég még a multikulturális társadalomról lelkendező zöldek örülhetnek, ha megússzák a választásokat súlyosabb vereség nélkül.
Az általános elbizonytalanodás az új, jórészt regionális ihletettségű pártok számára teremt új lehetőséget. Ilyen a szinte csak Karinthiában létező és ismét Jörg Haider vezette, Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) nevű alakulat. Ez a párt programjában alig valamiben különbözik attól az FPÖ-től, amelyből elsődlegesen személyi ellentétek okán szakadt ki 2005-ben. Idesorolható a tiroli tartományi voksoláson helyből 18 százalékot besöprő Fritz Dinkhauser, a néppárton belül beteljesületlen egyéni ambíciói miatt „lázadó” politikus választási listája is.
Könnyen lehet, hogy az előre hozott választások ellenére sem szabadul meg Ausztria a nagykoalíciós bénultságtól. Elméletileg 2006-ban is megalakulhatott volna egy ÖVP–FPÖ–BZÖ-koalíció, de a személyi ambíciók és politikai ellentétek ezt lehetetlenné tették. Elemzők szerint ma a helyzet Dinkhauser színrelépésével még kiszámíthatatlanabb. Számos oka lehet annak, hogy irigykedjünk nyugati szomszédainkra, de a felvázolt állapotok alapján aligha kérdéses, az osztrák minta nem jelent gyógyírt a mi bajainkra.

A szerző történész