Piran, főtér, halleves. Lesem, vajon a ráklábat megeszi-e a kutya. Vonakodik. Száraztáphoz, de legfeljebb broiler farháthoz van szokva. A felhők mennek, végre kiderül az ég, a tengeri szél elül, a parti reggel melegedni kezd, mire a kávé elfogy, már izzanak a sok száz éves kockakövek. Vasárnap dél, harangoznak felettünk a ferences rendházban, a kvadrumban Francesco árnya lebben tova.
Piranban a magamfajta elréved, keserédes nosztalgiával kapkod a röppenő percek, órák, napok után. A rekkenő hőségben most egészen valószerűtlennek tetszik, hogy tegnapelőtt – mintegy öt kilométerrel feljebb a parton – orkánban-jégesőben, dideregve szorongattuk éjjel a sátor cövekjeit, valószerűtlen, hogy ragyogó hótakarót láttunk a Júlia-Alpok csúcsain, vagy hogy jeges vízben, sajgó bokával mezítlábaztunk a Kamniki-Alpokban kanyargó Savinja vadvizében tehénkolompszó mellett. Pedig így volt: apró ország, temérdek gyönyör.
Csak így, in medias res
Kis ország, nem lehet máshogy ismerkedni vele, csak in medias res. Nemrég még Burgenland aranyló búzamezői és kékfrankossorai között gurult az autó, most mint Holle anyó dunyhája, nehezedik a csönd a Kamniki-Alpokra, a hold a sziklacsipkéken táncol, a levegő már-már visszaharap, a széna illata a lócitroméval keveredik az álmos sötétben. Valahol a mélyben, a szerpentinút végében zúg a Savinja. Itt legelők, parasztházak, fenyvesek, túloldalt a másik vonulat vad ormai, hátunk mögött ijesztő meredeken az osztrák–szlovén határ, a vízválasztó.
Nemrég érkeztünk. Völgyekben, szerpentineken, s idefent a híres panorámaúton. Nem könnyű a kutyás embernek a spontán nyaralás, a panziókban nem fogadják örömmel az ebet. Ahogy az lenni szokott, az utolsó utáni pillanatban ért a szerencse: egy egyszerű gazdálkodó házaspár legelőre néző szobát ajánl, persze hogy elfogadjuk. Meglepő, őszinte hit: az előtérben házilag összebarkácsolt, celofánnal takart kis oltár. Egyszerűség és tisztaság.
Háromféle térkép és a Google műholdas felvételei alapján választottam ki a legmerészebb hágót. Csak semmi fokozatosság, kérem, az a legjobb, hogyha az Alpok úgy vágja pofon a turistát, hogy a lelke is sajog bele. Ez van most. A sajgás. Völkermarktnál kanyarodtunk le a Graz-Klagenfurt autópályáról, Bad Vellachnál pedig a szinte ismeretlen hágót választottuk egy éles balkanyarral a Logarska Dolina felé. Ez a sajdító szépség megfoghatatlan, a tér függőlegesen és horizontálisan egyszerre tágul, a természet fojtogató erővel ölel, emel, szédít.
A város, a hétköznapi lét, az emberi kicsinyesség hirtelen súlytalanná válik. A Logarska Dolinához kevés a szó, talán a színes diafilm szebben mesélne: a szigorúan védett völgyet másnap járjuk be, a hónapok óta tartó szárazság miatt a híres vízesés most porlik, mint a szikla. Mindaz, ami a szlovén Alpokról össze van foglalva a könyvekben, itt pár kilométeren elérhető, bejárható. A völgy végében, az irtózatos sziklafalak alatt mesebeli, romantikus turistaházat találunk. Kutya is bejöhet, hát maradunk egy napot. Az árak hihetetlenül barátságosak, a személyzet szintén, a hangulat nyáron is télies, amelyet a gerendaházba vágott apró ablakok csak fokoznak. A herbatea mellé szívesen kóstolgatjuk az esti cúgban a helyi házi pálinkát, melegít is, bátorságot is ad az ilyen Ábeleknek, mint mi vagyunk, ebben a rengetegben.
Aztán felpörög a road movie. Röpke villámlátogatás Kamnikban és Skofja Lokában – utóbbi a szentimentalizmusra hajlamos utazóknak kötelező, a történelmi óváros, a város feletti vár nehezen ereszt tovább. Egy éjszaka a Triglav alatti Bohinj tó partján, a Júlia-Alpok innen alulról nézvést csak az emberlepte, kiépített arcát mutatja, a vadregényesebbikre pedig most nincs időnk, mert vár a tenger. Egy idős müncheni bácsi három tojással ajándékoz meg minket, szegény magyar sátrazókat a túlzsúfolt bohinji kempingben, mondván, ő már úgyis indul haza, véget ért a nyár. Miközben serceg a rántotta a gázfőzőn, döntünk: a Júlia-Alpokat keresztező szerpentinúton át szépen legurulunk a Socsa völgyébe, majd Trieszten át meghódítjuk a szlovén tengerpartot.
Nagyapáink emléke feldereng
Hát így. A Szocsa kéksége lélegzetelállító. Alpesi keveredik itt a mediterránnal, havasi paraszt a halásszal, észak a déllel, fenyő a ciprussal. A Szocsa az olasz határnál aztán Isonzóvá lesz. Jobbra tábla mutatja: Doberdó. A háton végigszalad a hideg, nagyapáink emléke feldereng a nagy jólétben. Isonzó, Doberdó, micsoda turisták voltak akkor ők itt, az Isten áldja meg őket. S micsoda turisták vagyunk mi, kekszet ropogtatva egy autóban, lubickolva a kényelemben, Isonzóban, tengerben… Trieszt óriási méretei és eleganciája után jólesik az olasz–szlovén határvároska, Muggia szinte szicíliai bája. Gentil uomini – elegáns öregurak eszpresszóznak, egy rozé, egy saláta, egy pasta, egy friuli sajt- és sonkatál. És ismét Szlovénia. A nyúlfarknyi tengerpart, Isola, Koper (Capodistria), Piran (Pirano). Csak az utóbbi érdemel említést, érdemelne, ha beengednének: tagbaszakadt forgalomirányító férfi áll a várostáblánál, kérdezi, hova mennénk. Nach Piran, csak így, németül. Piran is full, válaszolja hasonló egyszerűséggel, angolul. Minden szálláshely, minden ágy, minden parkolóhely foglalt. Így lesz végállomásunk az Isola feletti kemping, a bércen felvert sátorból belátni a tengert, Trieszt fényeit, a Júlia-
Alpok ormait.
Szél támad. Kövér cseppekben esni kezd az eső. Kikötözöm a sátrat. Éjjel az eső jégre vált, a szél orkánra, elemi erővel tépi, feszíti a ponyvát. A kutya némán vacog, hát beengedem a hálózsákmelegbe. Hajnalig tombol a vihar, fülsüketítő mennydörgés és vakító villámfény, reggel kidőlt fa, óriási pocsolya és bokáig érő sár hirdeti: véget ért a szárazság. A Júlia-Alpok havas, a tenger lehűlt, a szandál nem a legmegfelelőbb viselet. Megtudjuk, tornádó pusztított Horvátország és Szlovénia egyes tájain, tetőket szakított le, fákat csavart ki tövestől, autókat borított fel. A sátor dacolt vele. A következő éj még rendkívülibb: holdfogyatkozás van, percenként hullanak a csillagok, tücskök sírnak, sirályok rikoltanak, s arra gondolok, Szlovéniában minden megvan kis helyen, ami egy élethez szükséges.
Végül Piran is beereszt
Még ha csak a kertek alatt is, titokban, de meghódítjuk Pirant. A város végtelen sikátoraiban változatlanul csattognak a mezítlábak, lopakodnak a macskák, sercegnek a halak a serpenyőben. Temetője, templomai, rendháza, vendéglői egy hétre elegendő élményt rejtenek, nekünk csak pár óránk van rájuk. A nap lassan delel, még egy csobbanás a főtéri ebéd után, pár méterre a tengerben, aztán átszeljük az autópályán a parányi csodaországot. Csak északra és nyugatra jutott most idő, kimaradtak a fürdővárosok, kimaradtak a Muravidék falvai, a déli cseppkőbarlan-gok és medvejárta fenyőerdők a horvát határhoz közel, s mégis. Mintha mindent láttunk volna már első este odafent a Logarski Dolina felett a mező szélén ülve. Szlovéniához elég egy este, de ha akarom, egy élet is kevés. Faggatom, s úgy tűnik, a kutya a pirani rákláb és a sós víz helyett a Savinja csobogóit és a Kamniki-Alpok mókusait választaná, különösen ilyenkor, szeptember végén, aranybarna szűrőn át. Megértem, az a pofon nekem is még mindig sajog.
Feyenoord
A szlovák edzőlegenda teljesen kiborult, majdnem kiütötte a bírót a BL-ben
