Azt mondta, az Október végi tiszta lángok élete fő műve…
– Igaz, de nem úgy értettem, hogy a legjelentősebb művem, ezt ugyanis a közönség és a kritika mondja meg majd utólag. Inkább az életem összefoglalásának tekintem. Nagyon sok évig hordoztam magamban.
– Négy évig komponálta.
– A gyökerei sokkal korábbra nyúlnak vissza. A gyermekkorom a békéstarhosi híres Kodály-módszerű zeneiskolában telt, ez egy élményiskola volt, és amikor 1950-ben a Zeneakadémiára kerültem, fejest ugrottam a diktatúra kiábrándító valóságába. Akkor váltam igazán felnőtté. Ekkor már komoly előjelei voltak 1956-nak, benne volt a levegőben, hiszen árvíz, földrengés előzte meg a visszafojtott szabadságvágy kitörését. Erről még fiatalkoromban írtam egy oratóriumot, Ady versére A Tűz márciusát. Akkoriban a rádióban dolgoztam, és olyan feladatot kaptam, hogy aktuális szövegre komponáljak. Mondtam, hogy én csak klasszikus költőkre tudok írni, és mivel abban a korban Adyt kommunista költőnek titulálták, így esett a választás éppen rá. Elég sok bajom lett ebből a művemből, de végül is megengedték, hogy bemutassuk.
– A megrendelés ellenére még ez is kérdéses volt?
– Túl sokszor szerepelt benne
a magyar szó, és ez nem tetszett a rádió akkori vezetésének. Kodály tanár úr kérdezte is, honnan vettem az inspirációt. Mondtam, hogy Zrínyi szózatából: „Ne bántsd a magyart!” Ezen jót nevetett, de azért figyelmeztetett, hogy pályakezdőként nem volt jó ötlet, hiszen könnyen ellehetetleníthetnek. A Tűz márciusa egész életemet végigkísérte, olyan kitörő erő volt benne, és nyilvánvaló, hogy nemcsak 1848, hanem 1956 is ihlette. Amikor aztán közeledett az 1956-os forradalom 50. évfordulója, Kocsis Zoltán, aki A Tűz márciusát el merte dirigálni újra hosszú idő után, mert sokáig senki sem merte, kérte, hogy írjak a jubileumra egy művet.
– Ez azonban nem készült el 2006-ra.
– Igen, mert amikor látta, hogy nagyobb terjedelmű lesz, azt is hozzátette, hogy csak akkor legyen kész, amikor a mű mondja, hogy kész van, vagyis nem kell a konkrét évforduló miatt összecsapni.
– Nem először komponált Nagy Gáspár versére. Őt hogy ismerte meg?
– Legendás volt minden találkozásunk. Balatonszárszón az egyik beszédemet egy Nagy Gáspár-kétsorossal zártam: „gyanús vagyok, gyanús nagyon, hogy még nem ütöttek agyon”. Nem tudtam, hogy ott van, hiszen addig személyesen nem találkoztunk. Azonnal elém ugrott és bemutatkozott. Sztravinszkijt megkérdezték, miért írt annyi vokális művet, és azt válaszolta: mert egy Cocteau-ja volt. Az én életemben Nagy Gáspár volt Cocteau.
– Mi inspirálta benne ennyire?
– Mindenre nagyon gyorsan, finoman és jól reagált. Igazi poéta volt. Ilyen zenedramaturgiai érzékkel nem ismertem korábban költőt. Az első közös művünk a millenniumra született Symphonia Ungarorum volt, egy oratorikus szimfónia. Amikor felmerült, hogy egy olyan művet írjunk, ami főhajtás 1956 előtt, egy vacsoránál beszélgettünk róla, ő végig jegyzetelt. Két hét múlva kész volt a szöveg.
– Miről beszélgettek annál a vacsoraasztalnál? Mik voltak az ön kérései, elvárásai?
– Életem végén mindent össze szerettem volna foglalni, sűríteni egy darabba, amit valaha megéltem. Ahogy fogynak az éveim, egyre inkább úgy érzem, nem szeretném rendezetlenül itthagyni a földet, és ez a mű kikívánkozott belőlem. Ötvözni szerettem volna mindent: a latin és a magyar szöveget, a szakrálist és a profánt. Azonkívül meggyőződésem, hogy 1848 és 1956 ikertestvérek, ezért arra kértem Nagy Gáspárt, hogy valamiféleképpen jelenjen meg benne Petőfi is. A szöveg több Petőfi-versrészletet is idéz, nagyon finom utalásokkal, sőt még a petőfis nyolcszótagúságot is felfedezni vélem. Azért lett Október végi tiszta lángok a címe, mert ezzel is azt szerettük volna sugallni, hogy ez egy főhajtás, és a forradalomnak nem a brutalitását kívánjuk bemutatni, hanem a szépségét és méltóságát, hiszen a vér megtisztít. A címben szereplő négy szót külön-külön is megzenésítettem. Nagy Gáspár csodálatosan ötvözte a profánnal a szakrálist és hozta bele a szövegbe a bibliai párhuzamokat, az első tétel vége például így szól: „szent suhancok bátor / tettei sokkolták a Világot! / Ámultak közel és távol… / Mert elszoktak már / az ilyen csodáktól: / hogy Dávid ismét / legyőzi Góliátot!”
– Petőfi és a Biblia mellett zenei utalásokkal is találkozunk?
– Bach zenéje különösen fontos számomra, és az ő motettái kettős karra készültek. Itt sincsenek igazi szólisták, két karra íródott a mű. Ezzel egyrészt a forradalom közösségi élményét próbáltam hangsúlyozni. Azóta sem láttam annyi embert mosolyogni, annyi egymástól távol álló embert összekarolni, mint 1956-ban. Nekem ez volt a legnagyobb közösségi élményem egész életemben. A gyermekkarral a fiatalság szerepére is utaltam, részben arra, hogy sok volt a fiatal áldozat. Amikor duettinókban, tercettinókban, kvartettinókban énekel néhány gyermek, technikailag az az oka, hogy egy szál gyermekhang nem töltené be a termet, hatásában így viszont megadja a lelkiségét, olyan, mintha odaátról szólna.
– Konkrét zenei idézetet is feldolgozott?
– Magyar történelmi zenei jelképeket rejtettem el benne, mondhatnám mottóként, mert ezek számomra olyanok voltak, mint a bibliai igék. A 2. tételben a Boldogasszony anyánkból készítettem parafrázist, úgy is használtam, ahogy az eredetiben van: nem az „édes”, hanem a „romlott hazánkról” kifejezéssel. Ez a téma végig lappang a zenekarban, és csak a legvégén szólal meg egészében. Nem kellett érte küzdeni, Nagy Gáspár ezeket a motívumokat is alám adta.
– Nemcsak a korokat állította párhuzamba, formailag is ötvözött: a requiemet a szimfóniával. Hogyan épül fel a mű?
– Ez az oratórium egy látens requiem, amelynek hét tétele két-két, egy és a végén ismét két tétel összekapcsolásával áll össze egy négytételes szimfóniává, így követhető marad a forma. Persze, sosem azt tekintettem mércének, hogy technikailag mit oldok meg, a mű vagy megáll a lábán, vagy felesleges róla beszélni. Ebben a darabban azt akartam elmondani: mennyire boldog vagyok, hogy magyarnak születtem. Azt, amit nekem 1956 jelent, amiből a nemzet élhet: hogy 1956-ban volt bátorságunk nem félni, még a túlerőtől sem. A költő soraival szólva: hogy végre „megértse áldozatait a nemzet!”
– 1956 üzenetét ma is aktuálisnak tartja?
– Példák, eszmék nélkül nem lehet igazán fennmaradni. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az életem végén ne elvárásoknak akarjak megfelelni, a művésznek saját magával kell találkozni, szembenézni, mielőtt itthagyja ezt a világot. Ebben a darabban is arra törekedtem, hogy felmutassam 1956-ot, nem értelmezem, nem aktualizálom, főleg nem politikailag. Nem szabad a művészi realitásnak sem túloznia, sem idealizálnia.
– Az ön életművében feltűnően sok a magyarsághoz kötődő darab. Ez Kodály hatása, vagy benne volt a kor levegőjében?
– Is-is. Magamra nézve kötelező érvényűnek éreztem mindig is, hogy ne úgy hagyjam itt ezt a földet, ahogy akkor találtam, amikor születtem, hanem igyekezzem jobbá tenni. Kicsit prédikációszerű, amit most mondok, pedig soha nem szerettem a bigottságot, sem a vallásban, sem a politikában. Nekem az, hogy jobb- vagy baloldal, semmit nem jelentett. Az igényesség és az igénytelenség annál inkább. És most győzelemre áll az igénytelenség a világban. Az én nyugtalanságom nem politikai nyugtalanság, nem jobb- vagy baloldali. Azért nem vagyok nyugodt, mert úgy hagyom ott a világot, hogy nem jobb, mint amikor megszülettem. Éppen ezért nagyon elszomorít, hogy a művészek többsége hallgat, lapít, és várja, hogy mi lesz.
– Ez inspirálta igazán komponálás közben?
– Annak idején megírtam a Hamlet operát. Sok kolléga kérdezte: nem féltél a drámák drámáját, Shakespeare-t megzenésíteni? Azt mondtam: ekkora ember, ha két vállra fektet, az is nyereség nekem. Roppant nagy dolgokat alkotni, a formát szétfeszíteni kötelesség, ha igaz az, amit bizonyos korokban sokszor hangoztattak: a művész a kora lelkiismerete.
A művészetnek arról kell szólnia, amiről mások nem mernek eléggé beszélni. Ha a magyarság eltűnne, sokkal szegényebb lenne a világ. Ez a féltés volt az igazi inspiráció.
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
