A hasonmás most színre lép

Vaj’ melyikünk lódít nagyobbat…? – kérdezgethetnék Richárddal az ország jövője miatt érzett hazafias felindulásukban az MSZP és az SZDSZ tücsköt-bogarat összehordó politikusai. „Lovat! Lovat! … Most életem a tét, és én bevárom a kocka szeszélyét!”, kiáltotta III. Richárd. Gyurcsány Ferenc (aki nem is olyan régen csak testőreitől védetten vetett kihívó pillantásokat az ellene tüntetőkre, gyűrűjükben merte csak kinevetni őket, s amikor ő tüntetett a barna veszély ellen, asszonykáját, Dobrev Klárát húzta pajzsként maga elé, Schrödert a hátára, és hamisítatlan antifasiszta szendvicsként forgatta jobbra-balra a fejét, van-e elég közönsége) két hete szombaton, a késő esti órán árván bolyongott az autóját keresve, míg valaki meg nem szánta, és le nem köpte. Aki látta utána Gyurcsány Ferencet hamuszürke arccal gubbasztani a Parlamentben, nem ismert rá a magabiztos hősre, aki két pofára falta annak idején a narancsos buktát.
Hol vannak most a hívei, merre van a sok szociológus, politológus, társadalombúvár, aki az emlékezetes 2006-os miniszterelnök-jelölti vitának nevezett hadova után ahelyett, hogy örökre száműzte volna a politikai életből, komoly képpel elemezte produkcióját, agresszivitását energiának, pofátlanságát dinamizmusnak nevezte? Hol vannak most azok az „értelmiségiek”, akik a szégyenletes őszödi beszéd után csapatban járultak estéről estére Friderikusz színe elé, és könnyezve, csukladozva tettek hitet Gyurcsány mellett? Ezekben az értelmiségi hitvallásokban a nagydumás, nyurga pápai gyerek mint nagy rétor jelent meg, mint a népet üdvözíteni képes messiás, trágársága stílusbravúrrá nemesült, hazugsága őszinteséggé, cinizmusa hazaszeretetté. Olyan embernek állították be meghatottságtól remegő hangon, aki egyedüliként ismeri a helyes utat, egyetlenként gyógyír minden búra, bajra, egyszersmind valódi „értelmiségi”; közhelygyűjteményeit, lapos eszmefuttatásait a gazdaságról, az ország jövőjéről és Totó kutyáról komolyan elemezték, méltatták. A blaszfémiától talán mégis visszarettentek, ezért nem mondták ki, csak utaltak rá: Gyurcsány az út, az igazság és az élet…
A léggömb kipukkadt. A nagy kombinátor, aki oly felülmúlhatatlan, ha nagypéntek éjszakáján – amikor még a legádázabb hitetlen is egy kissé magába száll – a szemlőhegyi konyhában az Apró unokával hazugságokból rágalmat kell kotyvasztani huszonhárommillió románról, kötélről – amelyen valakik lógni fognak, ha a jobboldal győz a választásokon –, elbizakodott. Elhitte házi értelmiségijeinek, kegyenceinek, megfizetett hízelgőinek, hogy ő pótolhatatlan. I. Nagy Fletó. Gondolta, rájuk ijeszt egy kicsit, hiszen mi lesz velük nélküle, akinek már 2016-ra is megvan a terve. Az első lépés bejött: volt könny, volt tapsvihar, akárcsak annak idején, a boldog ötvenes években, és lett elnöke a posztkommunista pártnak. Gyurcsány úgy számított, második lépésként könyörögni fognak neki, maradjon miniszterelnök, hiszen olyan jól „tesz” mindent, tegye továbbra is.
Azt hitte, ismeri környezetét. Elhitte ezeknek a körülötte nyüzsgő embereknek, a cinkosainak, akik pénzét elfogadták, őt pajzsra emelték, hálásan röhögtek a parlamentben minden ócska kirohanása után az ellenzék és a demokrácia intézményei ellen, hogy valóban nélkülözhetetlennek tartják. Nem számolt azzal, hogy olyan emberek veszik körül, akiknek nincsenek elveik, érzelmeik sincsenek, hacsak a hatalom- és a pénzéhséget nem tekintjük érzelemnek. Egy hűséget ismernek: ragaszkodást a konchoz, s nem tudnak lemondani a kivételezettség illúziójáról, a „nekem mindent szabad” szédületéről. Ezek az emberek pánikba estek. Nem úgy viselkedtek, mint felelős politikusok, akikre az állampolgár rábízhatja magát, hanem mint a futóbolondok, teljes egy héten át kapkodtak fűhöz-fához, beszéltek össze-vissza, a jövőjüket, egzisztenciájukat féltve. Gyurcsány meg – mint a magafajta emberek, akik a pillanatban élnek és mindent el is hisznek a pillanatnak, a múltat képlékenyen kezelik, érdekeik és hangulatuk szerint alakítják, a jövőt pedig végtelen lehetőségnek tartják, ahová a realitásoktól függetlenül bármilyen vágy, álom, képzelgés és fantazmagória kivetíthető – szavaitól és önmagától megittasodva a pillanatban elhitte, hogy minden lehetséges. Elég az elképzelés, elég szóáradatban kiönteni: csak elgondolom, és máris valósággá válik. Mindent lehet.
Gyurcsány, virtuális valóságot teremtve, erőszakot tett a valóságon. Amikor a valóság, mint mindig, most is felülkerekedni látszott, „a kocka szeszélyére” bízta magát. Vesztett.
Pedig olyan jól el volt tervezve minden. Az országban, ha leszállt az este, de néha már a délután derengésében is, titokzatos fekete autók suhantak a kátyús utakon Fidesz-bérenc bőrfejűekkel, rettegő cigányokra vadászva, viskókat gyújtogatva. Akadt, aki megesküdött, hogy a tulajdon két szemével látta. A nemzeti ünnepen kommandósok motozták meg, teperték földre, fújták szembe gázspray-vel, alázták meg azokat az elvetemült embereket, akik még mindig úgy érezték, a haza és történelme az övék is, és megzavarták Gyurcsány magányos ünneplését a puszta tereken. Azt is elmagyarázták a lakosságnak, hogy a válságról nem a kormány tehet, a jelenlegi siralmas helyzetet nem a kormányzók tehetségtelensége, pazarlása, felelőtlensége okozta, hanem, akárcsak a Kádár-korszak éveiben, a „nemzetközi helyzet”, amit Gyurcsány miniszterelnökként és kikiáltott „értelmiségiként” is döbbenten és tehetetlenül szemlél, hiszen mi mást tehetne. Az ország, a „nagy család” meg jobb, ha csak legyint az akadékoskodó, mindig morgó ellenzékre, a megtűrt, kellemetlen rokonokra, nem kell komolyan venni őket.
És a diktatúra díszletei, bár nem papírmaséból, lassan emelkedtek körülöttünk, körbevettek: a rendőrséget megerősítették, felbátorították a törvénytelenségre, a bíróságot, az ügyészséget bizalmatlanságot keltve lejáratni igyekeztek, a köztársasági elnököt a helyére tették, kioktatták, az ellenzéket nyíltan megvádolták. És már majdnem elkészült az ikonosztáz is. Gyurcsány, a balliberális értelmiség „messiása” mellett megjelent Katus néni, a fájdalmas anya. A „luxusra nem vágyó”, egyszerű pápai munkásasszony „szíve majd megszakad”, annyit szidják a televízióban az ő egyetlen, szerelmetes fiát. Pedig milyen jó gyerek a Fletó, mindig leszaladt két deka élesztőért, ha az édesanyja küldte. És milyen házias! Szegény fiú, valamelyik este is csak úgy sírt az édesanyja, amikor azt látta, hogy október 23-án egyedül kellett koszorúznia, „a fütyülő huligánok” miatt nem akadt senki a gyáva közjogi méltóságok közül, aki mellé merészkedett volna. A fájdalmas anya mellett felsejlett egy dolgos, de rászoruló, nagy család, amely napi kétszázötvenezer forintjába kerül az áldozatos fiúnak. S hogy felragyogott volna az ikonosztáz fő alakja, ha bejön a hagymázas számítás: a fiú feláldozza magát, látszólag eltakarítja „az akadályt”, lemond a miniszterelnökségről, s ha majd úgysem akad helyette senki más (melyik eszelős vállalná ezt a csődtömeget?), diadalmasan visszatér, meglehet, örökre: harmadnapra feltámad.
„Álom volt csupán. … Kék fények égnek. Holt éjfélre jár. Hideg cseppek remegő húsomon. Magamtól félek? Nincs itt senki más.” Gyurcsány, miután utódját, a libatenyésztőket tönkretevő nagy „szakembert” a sajtótájékoztatóra bevezette, majd meg sem hallgatta a papirosról felolvasott, üres frázisokat hazaszeretetről, kötelességről és már megint a jövőről, amelyért újból áldozatokat kell hozni, de már megint megéri majd, görnyedten eltűnt az ajtó mögött. Talán megsejtette: a hasonmásra, Kagemushára ránő a szerep, hasonmás és szerep mindig azonosul, eggyé válik, és ő nem kerülheti meg, hogy, reszketve, fel ne tegye a kérdést: „… Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én. Hát futni!”
De önmaga elől hová futhat az ember?

A szerző műfordító, szerkesztő