Mostoha anyaország

A jelenlegi kormány felháborító hozzáállása emberéletekben is jól mérhető veszteséget okoz a határon túli magyar közösségeknek. Amikor a rendszer jól működött, az évi 300-400 millió forintból évente hatezer beteget láttak el (!), közülük ezer került be az anyaországi kórházi ellátásba

Személyes dologgal kezdem: a múlt héten kiderült az erdélyi unokatestvérem tizenhat éves fiáról, hogy csontrákban szenved. Hogy egész pontos legyek, Ewing-kórban. Romániában kereken megmondták a szülőknek: az életesélyek nem túl jók, ha sikerül is megmenteni a gyereket, alighanem le kell vágni a jobb karját. Vagy vigyék Magyarországra, javasolták, ott több tapasztalattal, gyakorlattal rendelkeznek, és még a karja is megmenthető lehet. Az első döbbenet után megindult a család: orvos ismerősöket, klinikai kapcsolatokat kezdtek keresni, mások a pénz összeszedésén fáradoznak. Mivel a magyarországi műtét és kezelés várhatóan több millió forintba kerül, a rokonok egymás után tették a felajánlásokat: eladandó földterület, régi ház, munkahelyi és egyéb támogatások felhajtása, hogy ne a pénzen múljon a gyerek élete. Nekem is jutott feladat: Budapesten minél hamarabb megcsináltatni a kórszövettani vizsgálatot, majd megtalálni a legjobb orvost, és természetesen forrásokat keresni a műtét és a kezelés finanszírozására.
Eddig tartott a magánügy, a többi már a közösségi tragédia kategóriájába tartozik. Magyarországon lassan húsz éve működik egy, a határon túli magyarok anyaországi gyógykezelését támogató alapítvány. Az 1990 júniusában, öt magánszemély által létrehozott Segítő Jobb azóta sok ezer ember életét mentette meg. A tiszteletbeli kuratóriumban olyan nevek vannak, mint Erdő Péter bíboros-prímás, Demszky Gábor budapesti főpolgármester, Paskai László bíboros, Tőkés László püspök, az időközben elhunyt Vásárhelyi Miklós és Sütő András. A célokkal ma is minden politikai erő egyetért, és mindenki tudja: évente 300-400 millió forintból sok száz határon túli magyar gyerek és fiatal élete menthető meg a hatékony, célzott és szakértelemmel végzett vizsgálatok és kezelések eredményeképp.
Mindezek ellenére a Segítő Jobbot mára megfojtották, pénz nélkül hagyta az MSZP és az SZDSZ. A hanyatlás 2006-ban kezdődött, amikor a költségvetésből 250 millió forintot különítettek el a számukra, ezt a pénzt azonban nem kapták meg. Egyéves késéssel utaltak százmilliót a kifizetetlen kórházi számlák rendezésére. 2007-ben kétszázmilliót kaptak (volna) a költségvetéstől, de ez sem érkezett meg a számlájukra. Ekkor ugyanis az Egészségügyi Minisztérium SZDSZ-es vezetése kitalálta, hogy majd ők döntik el, melyik beteget támogatják. Ezt azonban ők sem költötték el, mert csak 2007 végén hozott a miniszter egy rendeletet, amelyben teljesen figyelmen kívül hagyta a Segítő Jobb területi szakembereit, húszéves határon túli szakmai kapcsolatait, és egy minisztériumi bizottság kezébe adta a döntés jogát. Ők azonban azt sem tudták, hogy a kérelmező országában mire képes az ottani egészségügy, ezért nem is tudhattak szakmailag megalapozott döntéseket hozni. Ráadásul akkor még érvényben volt az a külügyi rendelet is, mely szerint a határon túli magyarok anyaországi egészségügyi ellátásában a Segítő Jobb Alapítvány az illetékes…
A tavalyi évre már csak nyolcvanmillió forintot irányoztak elő a költségvetésben, de ez sem érkezett meg. Közben folyamatosan ment az egyeztetés, a Miniszterelnöki Hivatalban mindent megígértek, hogy aztán az Egészségügyi Minisztérium homlokegyenest ellenkező módon döntsön. Szóba került az is, hogy nemzeti intézmény lesz a Segítő Jobb, hároméves, garantált költségvetéssel, de ebből sem lett semmi. Az alapítványnál megelégelték a hazudozást, és beperelték a Miniszterelnöki Hivatalt és az Egészségügyi Minisztériumot, számon kérve rajtuk kétszázhúszmillió forintot, amelynek többségét kórházi ellátásra, egy kis hányadát pedig a betegek szakmai irányítására, az infrastruktúra fenntartására fordították. A per hírére az illetékesek a múlt héten kifizettek egy jelentős adag kórházi számlát, ám más költségek kiegyenlítéséről továbbra is „elfelejtkeztek”.
Miközben a hozzájuk forduló betegek száma nem csökkent, a Segítő Jobbnál tavaly alig néhány beteget tudtak ellátni. Most is naponta tíz-húsz megkeresés érkezik hozzájuk személyesen vagy telefonon, súlyosabbnál súlyosabb esetekkel. Amikor náluk jártam, aznap egy húszéves, daganatos fiatalember ment el tőlük könnyekkel a szemében, azzal a mondattal: ha nem tudnak segíteni, akkor elmegyek haza meghalni. Úgy tudjuk, az Egészségügyi Minisztérium a hozzájuk forduló betegek zömét elutasítja. Az erdélyieket például azzal, hogy Románia már EU-tagország, ezért onnan nem vállalhatnak betegeket, de ilyen szabály egyszerűen nem létezik. Persze feltehető a kérdés: gazdasági világválság és az ország eladósodása esetén kell-e nekünk határon túliak itteni gyógykezelésre költenünk? Több válasz is adható: amikor milliárdokat költünk fölösleges autópálya-völgyhidakra és -alagutakra, nem kellene ezen a 200-300 millión spórolni. A nemzeti szolidaritáson túl azonban vannak nagyon racionális érvek is: figyelembe kell vennünk a tényt, hogy a magyar közegészségügy humán erőforrás szempontjából összeomlana a határon túlról átjött orvosok és szakképzett ápolók nélkül. Ennek azonban nagyon súlyos következményei vannak a határon túli területen, hiszen az ott élők ellátatlanul maradnak, miközben az ő adólejeikből képezték ki a Magyarországra vándorolt szakképzett egészségügyi személyzetet. A Segítő Jobbnak van egy olyan kezdeményezése is, amely segít itthon tartani az orvosokat: versenyképes fizetést ajánlva határon túli magyar területekre visz havonta néhány napra itteni kétnyelvű orvosokat, ottani jól felszerelt intézményekbe operálni, így nem kell az orvosnak a megélhetése érdekében Londonba mennie dolgozni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy rendezett együttműködés keretében sok esetben a román biztosító fizetné a rászoruló beteg magyarországi ellátását, így az konkrét bevételt jelentene a magyar egészségügynek. És az is megfontolandó érv: az erdélyi vendégmunkások által itt évek óta befizetett társadalombiztosítási hozzájárulásból minden bizonnyal jutna a határon túli magyar rászorulók ellátására is, hiszen ide nem a betegek és idősek jönnek dolgozni, hanem életerős, egészséges fiatalok, akik nem szorulnak a magyar egészségügyre, így a befizetett pénzük másra megy el. A munkásszálláson baleset esetén sem szokás hosszú ideig betegeskedni, az életszerű megoldás az, hogy hazamegy a beteg, és otthon látják el, miközben itt fizette a társadalombiztosítást.
Nem túlzás azt mondani: a jelenlegi kormány felháborító hozzáállása emberéletekben is jól mérhető veszteséget okoz a határon túli magyar közösségeknek. Amikor a rendszer jól működött, az évi 300-400 millió forintból évente hatezer beteget láttak el (!), közülük ezer került be az anyaországi kórházi ellátásba. Szakmai programokat, orvosi továbbképzőket szerveztek, évente megrendezték a magyar– román gyermekonkológusok találkozóját, és végig pontos képük volt arról, hogy a környező országok klinikái mire képesek szakmai értelemben, és mire nem. Ezt a szakmai tudást, nehezen megszerzett tapasztalatot és hitelességet dobjuk ki az ablakon, és hagyunk meghalni olyan gyerekeket, akiket meg lehetne menteni.