A medve foga

„Sok évig harcoltam, s a legnagyobb csatát igazából tíz évvel korábban, 1970-ben vívtam meg. Akkor veszítettünk, de nem adtuk fel. Próbálkoztunk, hibáztunk és eljutottunk 1980-ig. Stratéga voltam, felkészülten a harcra. Így kicsit másként gondolkodtam, mint az emberek többsége.
…Mint felkelő, boldog vagyok, hogy éltem. Győztünk, s ezt a győzelmet átadtam az embereknek, struktúrákat segítettem építeni, a többi már mások dolga. Csinálják, építsék tovább. Kaptak egy szabad államot, s ezzel a forradalmárok szerepe véget ért. Segíthetünk, biztathatjuk az embereket, de ne várjanak tőlem sokat.
…Próbálkoztunk sok dologgal, hibáztunk is eleget, míg eljutottunk a Szolidaritás megalakításáig. Tudtuk, hogyan kell harcolni, mert mi, lengyelek ezt tettük már a negyvenes, majd az ötvenes években is. A szovjetek akkor legyőztek bennünket. Ezután sztrájkokkal próbálkoztunk, de ezt is letörték. Rájöttünk azonban arra, hogy a rendszer nem tud mit kezdeni azzal, ha nem az utcára megyünk, hanem elfoglaljuk a gyárat. A kérdés az volt, hogyan lehet megszervezni önmagunkat. A szervezkedést ugyanis tiltották. Az emberek többsége sem nagyon hitt akkor még abban, hogy esély van a kommunizmus megdöntésére. S ekkor következett be a lengyel pápa megválasztása. II. János Pál óriási lökést adott azzal, hogy eljött hozzánk, összehozott bennünket, segített »megszámolnunk« egymást. Valójában mi már nem tettünk mást, mint átvettük az összegyűlt többmilliós tömeget, és vezettük tovább.
…A kezdetektől tisztában voltunk azzal, hogy a feladatunk nemcsak a kommunizmus legyőzése, hanem vezetnünk kell ezt követően is az átalakulást. A harcunkat három szakaszra lehet osztani. Az első, az egység megteremtésének korszaka volt talán a legcsodálatosabb. Újraértelmeztük 1956-ot, a sztrájkokat, s egyre szélesítettük a bázisunkat. A kommunizmus legyőzésére ugyanis csakis így volt esélyünk. A hatalmat egyedül kisajátító rendszer megdöntése után az egység megbomlott, de ne felejtse el, ez logikus előfeltétele volt annak, hogy megkezdődhessen a pluralizmus időszaka. A mai napig nem szeretem a kapitalizmust, a kommunizmus azonban elbukott, harmadik út pedig nincs.
…Mindent láttam előre. Amikor a győzelmünk után bementem a hajógyárba, örült, táncolt, énekelt az egész város – rajtam kívül. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy még csak ezután jönnek az igazi gondok, s könnyen lehet, akik eddig a vállukon vittek, később kövekkel fognak megdobálni. Tudtam, hogy a kommunizmus bukása azzal is jár, hogy munkások tömegei maradnak munka nélkül, mivel át kell szervezni a gazdaságot. Ha akkor ezt elmondom, nem lett volna folytatás. Ez az én igazi drámám.
…Hogy mi volt könnyebb, lerombolni a régi rendet, vagy felépíteni az újat? Mind a kettő nehéz, s két egészen más helyzetről van szó. Az én feladatom alapvetően a rombolás volt, hogy verjem ki a medve fogát, s ezt meg is tettem. A nyolcvanas években a világ kevés esélyt adott arra, hogy győzünk. A nagyok közül senki sem látta elérhető távolságban a kommunizmus végét. Elfelejtkeztek azonban Istenről. Elég volt annyi, hogy egy lengyel lett a pápa, s a hadseregek, a rakéták innentől egyre kevesebbet értek. A körülményekhez képest tehát viszonylag könnyen megtaláltuk a megoldást. Most Európán a sor!”

(Gdanski beszélgetés Lech Walesával.
Magyar Nemzet, Stier Gábor)