Egy csónakban, árral szemben

Az alulról jövő kezdeményezésekre esküszik Szigeti Szilvia textiltervező, aki éppen tizenöt évvel ezelőtt, negyedmagával hozta létre a budapesti Váci utca szomszédságában az Eventuell Galériát. A pályakezdők és a befutottak nehézségeiről, a város arculatformálásának hiányosságairól is beszélt a tervezőnő, aki számos rendezvény szervezőjeként újra és újra szembesül a szakma problémáival.

A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetésen az alulról jövő kezdeményezések fontosságát hangsúlyozta. Manapság vannak ilyenek?
– Világéletemben csapatépítő voltam, úgy gondolom, hogy a továbblépés csak összefogással sikerülhet. Mi magyarok nagyon individualisták vagyunk. Nehezen tudunk úgy összefogni, hogy az együttműködésben mindenki megtalálja a saját érdekeit, és ne attól féljünk, hogy a közös hajóban csorbulnak az egyén érdekei. A közelmúltban tagja lettem a Budapesti Kulturális Klaszternak, amit Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora a Studio Metropolitanával együtt hívott életre, s amiben én az iparművészeket fogom képviselni. Nagyon izgalmas és előremutató kezdeményezés ez, amely a különböző művészeti ágak összefogását célozza. Az eddigi kiállítás- és rendezvényszervezéseim kapcsán is éppen erre törekedtem az Eventuell Galériában, és korábban a Textiválok szervezésekor is.
– Ki tér be az Eventuell Galé-riába?
– Nagy örömmel jönnek be a turisták, mivel általában rosszul vannak a Váci utca bóvliáradatától, amely valóban minősíthetetlen. Ugyanakkor attól is rosszul vannak, hogy ugyanazokat a márkákat lelik itt fel, mint a saját nagyvárosaikban. Nálunk sajnos nem tagozódnak be ezek közé az üzletek közé a magyar forma- és divattervezők a maguk boltjaival – s ebben nagyon komoly városi, kerületi felelősséget is érzek. Az önkormányzat helyében én segítenék abban, hogy azok a tervezők, akik formálhatnák az ide jövők Budapestről alkotott képét, kedvezőbb feltételekkel juthassanak a tulajdonában lévő üzlethelyiségekhez. Néha úgy érzem, szélmalomharcot vívok. A galériánk műemlék házban van, így a homlokzatra csak építési engedéllyel helyezhetnénk cégért a szomszédos üzletekkel közösen, erre pedig nincs pénzünk. Beadtunk egy pályázatot arra, hogyan láttatnánk magunkat a Váci utcán sétálók felé egy kulturált objekttel, amit reggel kivinnénk, este behoznánk. Több szinten elutasították a javaslatunkat azzal, hogy rontanánk az utcaképet. A Váci utcaiak megkapják az engedélyt a Pakisztánban gyártott matyóra elképesztő alapterületen, mi pedig, akiknek a létünk múlik azon, hogy ide ki jön be, nem kapjuk meg, mert rontjuk az utcaképet. Ezt az ellentmondást nem tudom feldolgozni. Ami a magyarokat illeti, izmosodik egy olyan fiatal réteg, amelyik már nem a márkákban szeretné magát megfogalmazni, inkább meg akarja magát különböztetni.
– Ha még ön is ilyen borúsan látja a helyzetet egy ilyen jó nevű galéria élén, mit szóljanak a kezdők?
– Pokolian nehéz helyzetben vannak. Jó ideje harcolok az áfa ellen is, amit tavaly ráhúztak az iparművészeti termékekre. Ha a szellemi tőkénket meg akarjuk védeni, nem lehet azonos játékszabályok szerint elbírálni a kicsiket és a nagyobb importőrcégeket. Ne felejtsük el, hogy Magyarországon megszűnt a háttéripar, a tervező kénytelen saját maga gyártani. A minőségben nyilván nem köt kompromisszumot, bóvlit nem gyárt, ha viszont tartja magát egy szinthez, annak nagyon drága a bekerülési öszszege, s ha erre még rányomják a huszonöt százalék áfát, a fogyasztó nem fogja tudni kifizetni a terméket. Ebben a rendszerben sok művész pályaelhagyó lesz, s ez hosszú távon nagyon rossz az országnak
– Számos ösztöndíjat nyert el, vezeti a galériát, közben rendezvényeket szervez. Ritka, hogy minden fronton hasonlóan helyt tudjon állni az ember…
– Az utóbbi időben a textil háttérbe szorult az életemben. Ez zavar is. Ennek egyik oka az, hogy megszűnt a kivitelező hátterem. Most elég komoly váltás előtt állok. Dizájner alkatú tervező vagyok, aki azt szereti, ha a munkáit profi minőségben valósítják meg. Végre találkoztam egy nagyon jó szemléletű vállalkozóval, aki kikísérletezett egy gépet, amellyel kis mennyiségben, a színes nyomtatóhoz hasonló technikával igyekszik gyárthatóvá tenni a textileket. 2001-ig rendszeresen kiállítottam a frankfurti Heimtextilen, utána évi két-három úton ellátogattam a külföldi nagy cégekhez, és eladtam nekik a terveimet. Mindenben segítőm a férjem, Radnóti Tamás, aki az alkotótársam is, s akinek a galéria kialakításában is nagy szerepe volt. És természetesen itt vannak a kollégáim – Harmati Hedvig, Kónya Kinga, Munkácsi Gábor, Páger Bernadett textiltervezők, Bodor Bernadett, Gera Noémi, Máté Eszter és Vékony Fanni ékszertervezők – is, akikkel működtetjük az Eventuell Galériát. Most nagy megtiszteltetés ért minket: belépett a csoportunkba Pájer Emília Ferenczi-díjas textilművész is, egykori tanárunk.