Egy nagyon is élő legenda

Az ajtóban daliás termetű, széles vállú férfi fogad, a kézfogása erős, határozott. Ő a 72 éves Tatár Mihály, a XX. század legjobb magyar röplabdázója. Az élő legenda. Nagyon is élő és eleven, hiszen a bronzéremért harcban állt Gödöllő női együttese még az idén tavasszal is őt kérte fel vezetőedzőjének. Régi vágású, őszinte ember, akit szinte kérdezni sem kell. Tatár Mihály mesél, én néha közbeszólok, a feleség olykor kiegészíti a férje mondanivalóját. Rögtön látszik, hogy ez a két ember tulajdonképpen egy.

Három dolgon kívül mindent elértem, amit lehetett – vág a közepébe Tatár Mihály, aztán folytatja: – Ez a három az Eb, a vb- és az olimpiai aranyérem. 1958-ban ezüstérmesek lettünk az Európa-bajnokságon, de a legnagyobb eredményünk a tokiói olimpián elért 6. helyünk, 1964-ből. Balszerencsések voltunk. A vezetőség nem engedte, hogy a bivalyerős szovjetek ellen feladjuk a mérkőzést – amelynek az első játszmája során megsérültem –, pedig ha ezt megtehetjük, akkor később a hatodik helynél biztosan előrébb végzünk.
– Manapság már az is magyarázatra szorul, annak idején miért választotta a röplabdát.
– Futballedzésre mentem, amikor becsaltak röplabdázni. Beálltam, és nem nagyképűségből mondom, de már első alkalommal jobb voltam a többieknél. Az MTH-ban, a Munkaerő Tartalékok Hivatalában kezdtem röplabdázni, amiből később Budapesti Spartacus lett. Edzés után kaptam egy zsemlét, fél liter tejet és egy villamosjegyet, ez akkor óriási dolog volt. Később bekerültem a válogatottba, majd 1963-ban elmentem a Honvédhoz. Ott lettem négyszeres bajnok és ötszörös kupagyőztes. De ekkor is, mindig dolgoztam a sport mellett. Három hónapig voltam a Honvédnál instruktor – gyakorlatilag semmittevő, nem is bírtam tovább, ellustultam. Tízkor keltem, későn feküdtem, sokat henyéltem. Nem az én világom volt. Imádtunk mozogni, megméretni, nem a pénzért játszottunk. A sportcsarnokban reggel kilenctől este tízig játszottuk a bajnokikat. Megnéztük egymást, nagy család voltunk. Egy ilyen egész napos bajnokin ismertem meg a feleségemet is.
– Nézők előtt persze könnyebb lehetett röplabdázni, de mivel vonzott a sportág a mainál sokkal nagyobb érdeklődést itthon?
– Az egyéniségek miatt, és nem csak a röplabda. Mára éppen ezek az egyéniségek tűntek el. Kijártam az Üllői útra Albertért, a Vasas-pályára Farkas Jancsiért, Mészölyért. Most mindenki egyforma. Nem tudom a játékosokat megkülönböztetni. Nem is fejlődnek, mindenhol ugyanazt nyújtják. Nem méretik meg magukat Európában, legfeljebb megnyerik a bajnokságot, és megelégednek ezzel. Magyar bajnok lettem! És?
– Már nem is tűnik olyan kedves, könnyű embernek…
– Mindig mindent a vezetők szemébe mondtam, mert nem függök, nem függtem tőlük. Az egyik csapattól azért jöttem el, mert én voltam az edző, amikor az egyik vezető kijelentette, hogy ezt játszassam amaz helyett. Mondtam neki, jöjjön le egyszer edzésre, és adja vissza a labdámat, vagy üssön úgy, hogy ne érjem el. Másnap már be sem mentem. Ez az én bajom, hogy a csapatoknál olyan vezetők irányítanak, akik életükben nem röplabdáztak, nem ismerik a játékot, mégis mindenbe beleszólnak.
– Mi az oka annak, hogy a közelmúltban voltak ugyan remek játékosaink, a válogatott mégsem ért el semmit?
– Az idegenlégiósaink szinte pihenni járnak haza. Nem akarnak megsérülni, mert a röplabdából élnek. Mindenki a saját érdekeit nézi, ahogyan a hazai klubcsapatok is. Nem engedik el a játékosokat, harcolnak egymás ellen. Mindenki elégedett, nem akar fejlődni. Jó így. Megtörtént, hogy hazajött a válogatottba az egyik légiós, és bevitt egy pesti buszjegyet a szövetségbe, hogy térítsék meg neki. Ez nem vicc! Mi még kalóriapénzt sem kaptunk mindig, és sosem kértünk semmit. Most, amikor hívtak edzőnek Gödöllőre, kérdezték, mennyit kérek. Azt feleltem, semmit. Semmit? Alig akarták elhinni. Mondtam, szívesen segítek, és ha elérünk valamit, és úgy látják, adjanak tiszteletpénzt, azt elfogadom. Nemrég jártak itt, átadtak egy szép emlékplakettet és egy borítékot. Ki se nyitod?, kérdezték, én meg rávágtam, hogy nem. Elfogadom, amit felkínáltok. Ez ma furán hat.
– Milyen érzés volt újra a kispadon ülni?
– Jó. A játékosok odatették magukat, majdnem meglepetést okoztunk, de végül a jobb csapat nyert. Beálltam játszani én is. Inkább már csak feladni, megmutatni egy-két ütést. Szerették volna, hogy folytassam, de 72 évesen nem vállaltam. Ha találnának egy fiatal edzőt, akit a sport szeretete irányít, és én megkedvelném, segítenék ingyen is.
– Önt választották meg a XX. század legjobb magyar röplabdázójának. Vezető tisztséget, elnökségi tagságot mégsem ajánlottak soha az országos szövetségben?
– Soha. Talán túl őszinte, egyenes ember vagyok. Nem szeretem az állandó szabályváltoztatásokat, nem szeretem az ellenségeskedést. Mindig egyenesen megyek, csak egyenesen. Soha nem kérek, nem is adok kölcsön. Ha azt mondom ma, valami piros, az holnap is az.
– Említette, hogy egy hosszú bajnoki forduló során ismerkedett meg a feleségével. Tehát őt is a röplabdának köszönheti?
– Igen. Sokszor utaztunk, edzőtáboroztunk együtt. Jövőre lesz ötven éve, hogy összekapcsoltuk az életünket. A lányunk szintén röplabdázott, az unokám is azt tenné, ha lenne Budapesten elegendő csapat. Ami van, túl messze esik, így elment kézilabdázni. Hova tűnt a Honvéd, az Újpest, a Spartacus? Megszűnt mind.
– Pedig egyesek szerint a röplabda a legegyszerűbb csapatsport.
– Erről annyit, hogy egyszer lejött hozzánk Novák Dezső, a Fradi kétszeres olimpiai bajnok labdarúgója, és kérdezgette, mitől sport a röplabda. Hiszen csak pötyögünk ide-oda, ezt ő is meg tudja csinálni. Mondtam neki, jól van, gyere le holnap, öltözz be. Másnap ide-oda passzolgattunk a háló fölött, nagyon elégedett volt magával, hogy milyen ügyes, amikor egyszer jól lecsaptam a labdát. Szegény feltartott ujjakkal várta, azok meg csaknem kiszakadtak a helyükből. Napokig járt az orvoshoz utána.
– Hogyan őrizte meg mindmáig a remek formáját?
– Sok edzéssel, és talán szerencsével. Volt csapattársam, barátom, aki már elment, van, aki megbénult, van, aki szinte vak. Nekem semmi bajom. Jól megvagyunk a párommal, az egyetlen, ami bánt, a magyar röplabda helyzete.
– Hogyan jutott ide?
– Úgy, hogy alig tesznek valamit érte. Egy jellemző példa a közelmúltból: Ludvig Zsolt, a női válogatott szövetségi kapitánya azért jött Nyíregyházáról Budapestre, hogy az elnökség meghallgassa a beszámolóját, de a tagok nem voltak elegen, nem voltak határozatképesek. Felháborító! Mint annyi minden. Pedig a röplabda nagyon szép és olcsó játék. A játékosok teszik drágává! El se hinné, mennyit keres ma egy átlagos röplabdázó. A pénzek nőnek, de amúgy marad a helyben topogás. Ahogyan a feleségem mondja, a pocsolya.