Most sopánkodni illenék, micsoda tiszteletlenség és ünneprontás pont a huszadik évfordulóra előrángatni ezt az újabb ügynökügyet, hát nem ért volna rá két hónap múlva, ha már húsz évig olyan jól elvoltunk nélküle? Már megint valami lényegesről akarták elterelni a figyelmet… Dohogunk még egy sort, s garantáltan el lesz terelve a figyelem lényegesről és lényegtelenről egyaránt.
Hálás és elismerő köszönetet kell mondanunk az ’56-os Intézet munkatársainak, hogy közzétették ezt az ügynöklistát, még akkor is, ha a felsoroltak között akadhat olyan is, aki ártatlanul keveredett gyanúba. Az effajta zavarkeltés a titkosszolgálatok kedvelt tevékenysége, s általában jóval sikeresebbek benne, mint a felderítésben vagy a megelőzésben. Mindenesetre – az esetleges téves nevek ellenére – az egész rendszerváltás (-változás) tényét, de minimum a komolyságát kérdőjelezi meg az a tény, hogy eme történelmi eseményen nyüzsgő besúgóhadról két évtizeden keresztül semmit nem tudhattunk. Pedig annak idején egyik legszebb reménységünk volt, hogy egyszer a szemükbe nézhetünk azoknak, akik addig sunyin csak leskelődtek utánunk, de hatalom és törvény védte inkognitójukat, és védelmezi mindmáig. Az ’56-os Intézet kutatóinak érdeme nemcsak az, hogy bemutatnak néhány besúgót, hanem arra is rávilágítanak, miféle erőfeszítéseket tett a létező szocializmus vezető rétege a hatalom megosztása, a többpárti demokrácia megteremtése – saját állításuk szerint: érdekében – ellenében, akadályozva mindmáig a rendszerváltás kibontakozását.
Sok vagy kevés a 181 besúgó? Attól függ, honnan nézzük. Ha alakzatot alkotnak és felvonulnak, igazán impozáns demonstráció lehetett volna. Sőt még egy koszorút is elhelyezhettek volna az ügynökök nevében, hiszen Nagy Imre is az NKVD ügynöke (Sz–122-es) volt a harmincas években. Ám ha arra gondolunk, hogy nagyjából ezer emberre jutott egy megfigyelő, akkor a felvonultatott besúgók száma nem is sok. Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy némelyik pártban két-három vamzer is esett egy „mezei” párttagra. Hozzátéve, jó néhány hajdan lelkes és szorgalmas ügynök már érezte az idők szelét, s csak ímmel-ámmal, netán sehogy se végezte a rá bízott feladatokat, ezért a jelentős apparátus és aprólékos szervezés ellenére Orbán Viktor beszéde nemcsak a közönséget lepte meg, de a titkosszolgálat irányítóit és megrendelőit is.
Június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése lenne a rendszerváltás első napja? Vagy a pártállam utolsó – már nem igazán izmos – erődemonstrációja? Elsőrangú vitatéma a politológusszakma celebjeinek. Miként soha nem lesz vitathatatlan tény, csak érvekkel alátámasztható feltételezés, hogy a hatalom birtokosai a temetés nyomán kényszerültek belátni, hiába tartják kezükben az erőszakszerveket, az „igazságszolgáltatást” s a közvéleményt manipulálni képes erőket, az események túlfutottak rajtuk. A társadalom nem éri be a demokrácia színjátékával, a nagy kegyesen elhullajtott szabadságmorzsákkal – ha reményeik szerint csak átmenetileg is – valóban le kell mondaniuk hatalmi monopóliumukról, s alkalmazkodniuk kell a polgári demokrácia viszonyaihoz. Erre nem árt rendszeres időközönként újra meg újra figyelmeztetni őket.
A Meloni-kormány megbuktatására tesznek kísérletet az olasz ügyészségek
