Zsellér Jenőt biztonsági őrök vezették ki nemrégiben a Virág Judit Galéria aukciós kiállításáról, ahol három Tóth Menyhért-kép is volt a falon. Zsellér a festő jogörököse és a szakmában elismert igazságügyi szakértője, becsüse. Azt mondja, neki joga van ahhoz, hogy egy kiállításra bemenjen, sőt a szerzői jogi törvény szerint még ahhoz is, hogy megszabja, hová tehetik a festő képét a falon. Sőt a mű kiállítása is engedélyköteles. Erre ugyan nem szoktak engedélyt kérni, de ő most a Virág-galérián ezt is bevasalja. Mert mi van, ha valamelyik kép hamis? Ő, a jogörökös nem engedheti meg, hogy hamis Tóth Menyhért-kép kerüljön forgalomba.
Törő István, a galéria tulajdonosa azt mondja, bár ő nem értesült arról, hogy Zsellért nem engedték be a kiállításra, de megérti, ha így történt. Tíz éve jár miatta bíróságra, és elege van az egészből. Ez egyébként is magánterület, azt enged be, akit akar, de tényleg jó lenne már a történet végére pontot tenni. Benne megvan a jó szándék.
A kettejük között folyó, bírósági ítéletig jutó vita látszólag vihar egy pohár vízben, hiszen a tétje néhány tízezer forint, ami csekélység ahhoz képest, hogy a Tóth Menyhért-képeknek kimondottan jó áruk van, 2007-ben például a Vízparti házakat Virágék öt és fél millió forintért ütötték le. Zsellér Jenő megkapta a neki ezért járó több mint 238 ezer forintot. Törő István szerint tavaly szerzői jogdíj címén összesen 997 ezer forintot fizettek ki Zsellérnek, aki azonban ragaszkodik ahhoz, hogy megkapja a galériától azt a 20–40 ezer forintot is, mely reprodukciós díjként a törvény szerint megilleti. Ez annak a fotónak az ára, amelyet a galéria a katalógusába tesz, amikor az aukciós anyagot bemutatja. Törő Istvánék viszont makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy ők erre nem hajlandók, még akkor sem, ha a Fővárosi Bíróság 2009. februárban írásba foglalt elsőfokú ítéletében arra kötelezi őket, hogy kamatostul fizessenek reprodukciós díjat Zsellér Jenőnek.
A további viták elkerülésére 2009. májusi aukciós katalógusukban a Virág-galéria Tóth Menyhért eladásra meghirdetett képe helyére egy közleményt tett, amelyben tájékoztat a bírósági ítéletről, valamint kifejti: „Galériánk a józanság és az értelem nevében több alkalommal tett kísérletet a jogörökössel történő megállapodásra annak érdekében, hogy Tóth Menyhért alkotásai a jövőben is szerepelhessenek katalógusunkban… Békés megegyezésre tett kísérletünk azonban nem vezetett eredményre, ehelyett a nevezett jogutód (ti.: Zsellér Jenő) újabb pert indított galériánk ellen. Az Európai Unió egyetlen országában sem kötelezik az aukciósházakat – a szerzői jogdíj megfizetésén túl – további reprodukciós díj megfizetésére. A szerzői jogdíj értelemszerűen tartalmazza a reprodukciós díjat is. Hasonló az álláspontja a Hungart Jogvédő Egyesületnek, amely egy-két kivételtől eltekintve valamennyi magyar szerző, illetve jogutód érdekeit képviseli.”
Tény, a Hungart Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület, mely a képző-, ipar- és fotóművészek szerzői jogainak kollektív kezelésére jött létre – a jogtulajdonosokkal nem egyeztetve –, bizonyos esetekben lemondott a reprodukciós jogok érvényesítéséről. Ilyen eset, ha a műtárgy képét aukciós katalógusba vagy az aukciót hirdető plakátokra teszik, kaptuk a választ Győri Erzsébettől, a szervezet jogi képviselőjétől, aki úgy érvelt: ezeknek a reprodukcióknak a céljuk az eladás, nem pedig az önmagáért való felhasználás. Természetesen e díj befizetése alól csak az mentesül, aki kifizeti a szerzőnek vagy örökösének járó öt százalék jutalékot.
Csakhogy a megállapodás, amelyet a jogvédő szervezet a kereskedőkkel kötött, Zsellér Jenőre nem vonatkozik. Ő ugyanis, megelégelve, hogy a Hungarttól pénz helyett rendszeresen azt a választ kapta, hogy nem tudják beszedni a reprodukciós díjakat, mert nincs rá sem energiájuk, sem hatósági jogkörük, úgy döntött, hogy ezt a jogát önállóan érvényesíti.
– Két ember volt, aki csaholós kutya módjára ment a joga után: Csaplár Ferenc, a Kassák Múzeum volt igazgatója és én – mondja Zsellér. – Alapvetően Csaplár volt, aki kiderítette, hogy nem kötelező a másodlagos hasznosítási jogokat a Hungarton keresztül érvényesíteni (vannak szerzői jogok, amelyeket a törvény szerint csak rajtuk keresztül lehet), és kibrusztolta, hogy megkapja ezeket a pénzeket. A múzeumért harcolt, mely a Kassák-hagyaték örököse volt, és ennek a szegény intézménynek minden fillérre szüksége volt. Én csak követtem. Attól kezdve a jogörökös és az aukciósház külön megállapodásán múlik, hogy kinek mennyit kell fizetnie. Csaplár Ferenc tavaly öngyilkos lett, kiugrott egy kórház harmadik emeleti ablakából. Azóta egyedül küzdök. Minden aukciósházzal jó az együttműködésem, meg tudunk állapodni, csak Virág Juditékkal nem vergődöm zöld ágra. Jelenleg egy első fokon lezárult perem van emiatt ellenük, egy pert még nem tűztek ki, tavaly novemberben fizetési meghagyást nyújtottunk be nekik, amire még nem válaszoltak, a téli aukciós igényünkkel még várunk, mert bízunk a békés rendezésben.
Zsellér úgy véli, komoly veszélyt látnak benne a műkereskedők, hiszen ha végigviszi a pereket, és nyer, márpedig végigviszi, mert a magyar jogrend szerint neki az a pénz jár, akkor az aukciósházak kénytelenek lesznek mindenkinek, aki kéri, kifizetni a reprodukciós díjakat. És nem kizárt, hogy egyre többen lesznek ilyenek. Törő István szerint most az a helyzet, hogy a kereskedők egyenként lemutyizzák Zsellérrel ezt a néhány tízezer forintot, aztán az eladás után a jogörökösöknek járó öt százalékot gyakran „elfelejtik” befizetni. Ők – mármint a Virág-galéria – azonban ezt tisztességesen kifizetik. Zsellér szerint Törőék még tartoznak neki egy kép jogdíjával, de vannak rosszabb tapasztalatai is. Mint mondja, a kereskedők gyakori módszere, hogy azzal védekeznek: az árverésen leütött képért nem jöttek, tehát végeredményben nem kelt el. Így fizetniük sincs miért. Ő azonban, miután ismeri a Tóth Menyhért-gyűjtőket, tudja, hogy azok megkapták a pénzüket.
A kerekedők fizetési hajlandósága a Hungart jogi képviselőjének tapasztalata szerint is kívánnivalókat hagy maga után. Győri Erzsébet úgy véli, a szerzői jogi törvény rendelkezéseit mindenkinek önként kellene végrehajtania, ám szükség van a jogvédő szervezet fellépésére, hogy ez meg is történjen. Közvetlen ellenőrzési joguk nincs, tehát a műkereskedő könyvelésébe nem tekinthetnek bele, de ha arra jutnak, hogy nem teljesíti fizetési kötelezettségét, pert indítanak, és a bíróság könyvszakértőt kér fel, akinek már joga van a könyvekbe betekinteni. A műkereskedők nem szívesen fizetnek, holott a törvény szerint nem a saját hasznukból kellene leadniuk, hanem az áfa nélküli eladási árra kellene felszámítaniuk és abból a vevővel megfizettetniük az ötszázalékos jogdíjat a Hungartnak, illetve a jogtulajdonosnak. Ezzel szemben az árképzésükben van egy árrés, ennek a terhére fizetik ki a jogdíjat, emiatt úgy érzik, hogy meg vannak rövidítve, hiszen ez a haszon is náluk maradhatna, ahelyett hogy a művészhez vagy a jogutódhoz kerülne.
Valóban nehezen érthető az aukciós milliók árnyékában, miért ragaszkodik a Virág-galéria tulajdonosa ennyire az elveihez, hiszen csupán néhány tízezer forint megfizetéséről lenne szó, ami neki nem nagy tétel, Zsellér Jenőnek azonban érezhető bevétel. Törő István azt mondja, hogy azért nem hajlandó fizetni, mert az unióban ilyen jogszabály nem létezik, szerzői jogi törvényünk kádári szellemben született, és ideje lenne már itthon is váltani. Szerinte a reprodukciós díj az albumra vonatkozik, mert az kereskedelmi vállalkozás, de nem egy katalógusra, amelyik propagandafüzet, és amelynek megjelenése a kereskedő és a jogtulajdonos közös érdeke. Hiszen ha a kép jobb áron kel el, akkor a jogtulajdonosnak is több jut. Törő persze ez esetben szembemegy az árral, pontosabban a hatályos magyar törvényekkel (ezt igazolja, hogy a bíróság az első perben Zsellér Jenőnek adott igazat), ám azokról úgy vélekedik, hogy minden tekintetben a kereskedőket hozzák hátrányba.
– Egy ötezer forintos képnek az adminisztrációs költsége több, mint az értéke – mondja. – Nem beszélve arról, hogy a még élő szerzői jogok esetében a kifizethető összeg felső határa 12 ezer euró (3–3,5 millió forint), a lejárt jogdíjaknál azonban nincs értékhatár. Itt egységesen meg kell fizetni az ötszázalékos járulékot. Előfordul tehát, hogy a Hungartnak hat–tíz millió forintot fizetünk be egy-egy jó áron eladott, már nem jogdíjas műalkotás után, csak épp azt nem lehet tudni, hogy ez a pénz hova kerül.
Úgy tűnik, ebben a rendszerben senki sem bízik a másikban. A kereskedő nem tudja, hova kerül a Hungarthoz befizetett pénze, a jogtulajdonos nem hiszi el, hogy a szervezet az ő jogait érvényesíteni tudja vagy akarja, a Hungart pedig tehetetlenül tárja szét a karját: ennél többet nem tehet, hisz nem hatóság. Törő István azt mondja, Magyarországon sokkal több pénzt szednek be a kereskedőktől, mint például Ausztriában, és az egész területen mutatkozó anomáliát csak akkor lehetne rendezni, ha sikerülne megváltoztatni a működési környezetet. Ha a jogszabályok alkalmazkodnának az uniós normákhoz, és ha a jogdíjkezelő szervezet átláthatóan működne, akkor a jogtulajdonosok is hozzájutnának az őket megillető pénzhez. Ám ha valakit túlsarcolnak, akkor nyilván megpróbálja valahol behozni a veszteséget. Vagyis ameddig a kereskedőket túlfizettetik, addig védik magukat. De ha normális a jogszabály, akkor tőlük is meg lehet követelni a korrektséget. Az viszont már a kereskedők hibája, hogy nem tudják mindezeket az érdekeiket érvényesíteni. Helyettük ugyanis nem fogja senki.
Mit mondjon akkor Zsellér Jenő? Ő még nem adta fel.
Iszlám Állam
Betiltotta a brit kormány a Palestine Action szervezetet
