Lengyelországban kezdődött

Kora délután érkeztünk meg Krakkóba június 21-én. A buszpályaudvaron semmi különös: várakozó emberek, sor a pénztárablak előtt, mint máskor. Utazók, vidékiek, szerényebb a ruházatuk, mint nálunk. Fürkészem, szebbek lettek-e az arcok. Mert 1981 októberében a nehézségek, a napi bevásárlási gondok ellenére szépek voltak. Őszinte irigységgel néztem őket akkor. Most nem látok sok változást a tavalyihoz-tavalyelőttihez képest. Talán belefáradtak ezekbe a testet, lelket őrlő esztendőkbe. Mert tartott az ellenállás, kimentek tüntetni az utcára, sztrájkokat szerveztek a hadiállapot éveiben. A földalatti Szolidaritást nem tudta fölszámolni a kommunista hatalom. Mindez rengeteg energiát fölemésztett. És végül már se ígérni, se kínálni nem tudott semmit a hatalom, egyre súlyosabb lett a gazdasági helyzet. Így kényszerültek leülni a tárgyalóasztalhoz. A hirdetőoszlopokon, a falakon maradt választási plakátok nekünk persze a győzelmet hirdetik. Az ő győzelmüket, a lengyelekét, és ezt természetesen mi is a magunkénak érezzük. Három nappal a második forduló után. Az Állampolgári Bizottság (nem hangzik jól magyarul a Szolidaritás választási szövetségének a neve, de így lehet fordítani) elsöprő győzelmet aratott ezen a „félig szabad” választáson. A kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott kompromisszumnak megfelelően csak a szenátusban lehetett minden korlátozás nélkül az ellenzékre szavazni, a szejmben viszont 65 százalék eleve a hatalom oldaláé volt.
Június 7-én a Magyar Nemzetben Pósa Tibor Meglepetés kávéházról címmel írt az első választási fordulóról kommentárt. 60 százaléknál magasabb volt a részvételi arány, és már ekkor egyértelművé vált a diktatúra veresége. Az újságíró cikkében arról olvashattunk, hogy „kiszámíthatatlan veszélyforrás a kormánykoalíció kudarca”. Nem adtam neki föltétlenül igazat, de számunkra is ez volt az egyik legfontosabb kérdés akkoriban: meddig lehet elmenni, hol van a szovjet birodalom tűréshatára. Arra voltunk kíváncsiak Lengyelországban, hogy mi történik majd akkor, amikor tényleg bekövetkezik a fordulat, ha egyáltalán bekövetkezik, és hogy miképpen történik a hatalom átvétele.
Nemzetközi tanácskozásra voltunk hivatalosak. Ha jól emlékszem, az Állampolgári Bizottság valamelyik civil szervezete volt a házigazda, a helyszín pedig a középkori krakkói dominikánus kolostor modern tanácskozóterme. Magyarországról többen is mentünk, Szesztay András volt a fő közvetítő, törekvése és a meghívók szándéka szerint a kis csapat különböző eszmei-politikai irányzatot képviselt, velünk jött a Pozsgay Imre szűkebb reformkommunista köréhez tartozó Vass Csaba, a történész Borsi-Kálmán Béla, valamint Konrád György, az író. Izgalmas fölszólalásokat hallhattunk, számos külföldi tudós, értelmiségi jött el erre az alkalomra. Ausztriából például Erhard Busek miniszter, későbbi alkancellár, a közép-európai átalakulás fontos mentora, aki az MDF útját szintén segített akkoriban egyengetni.
Közép-Európa demokratikus átalakulása volt a tanácskozás és a beszélgetések fő témája. Világosan láttuk, hogy a lengyel választások mérföldkövet jelentenek. Ezután más lesz térségünk helyzete. Nekem meggyőződésem volt, hogy a továbblépés csak együtt lesz majd lehetséges. Külön útra nincs lehetőség. Húzhat bennünket Lengyelország példája, de most is közösek az esélyek és a lehetőségek. És azt éreztem, nem egy lengyel barátunkban szintén erősebb lett a fölismerés, hogy szükség van tapasztalatcserére, együttműködésre. Megerősített ebben elsősorban Stefan Wilkanowicz, a krakkói katolikus folyóirat, a Znak főszerkesztője, II. János Pál körének egyik szürke eminenciása, aki többször jött el Magyarországra. Ott volt márciusban a Magyar Demokrata Fórum I. országos gyűlésén. Közöttünk volt egy szomszédos ország, némiképp bizonytalan térség. Budapestről mi komolyan és reménykedve figyeltünk Csehszlovákiára, ahonnan sok jelzést kaptunk ’89 tavaszán arról, hogy lassan ott is mozdulni kezd valami.
Lengyelország útjelző volt számunkra a nyolcvanas években. Nem csak azért, mert a Szolidaritás többmilliós mozgalma új fejezetet kezdett a kommunista zsarnokság elleni harcban, azért is, mert reményről üzent nekünk, arról, hogy lehetséges a lehetetlen. A magyar történelem, kapcsolataink ezeréves múltja azt üzente – ma is üzeni –, hogy ami ott történik, és ami itt történik, kölcsönhatásban van egymással. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy a XVIII. század végén a magyar politikai elit nem elhanyagolható része tragédiának tekintette Lengyelország felosztását, hogy az 1830–31-es lengyel szabadságharcot Kölcsey, Kossuth és Deák Ferenc a mi ügyünknek tartotta. Elődeink pontosan tudták, hogy az orosz cár birodalmának nyugati-déli expanziója nem használ a magyar érdekeknek. 1848-ban a nálunk harcoló lengyelek azt írták a zászlójukra: a mi szabadságunkért és a tiétekért. 1939 szeptemberében pontosan tudták a felelősen gondolkodó magyarok, hogy Lengyelország tragédiája nekünk is mementó. 1956-ban pedig fogaskerékként hajtották egymást a lengyel és a magyar események. Sehonnan máshonnan nem érkezett annyi rokonszenv és segítség hozzánk a forradalom vérbefojtása után, mint a Kárpátok túlsó oldaláról.
Amikor 1978 őszén kétéves távollét után újra eljutottam Lengyelországba, az első nap az a hír fogadott, hogy Róma püspökévé Krakkó érsekét választották. Másik ország volt ez, mint annak előtte. Biztatást és óriási lelki erőt adott ez a választás. Nem volt már apátiában a lengyel társadalom, mindenütt szerveződött az ellenállás, másképpen beszéltek az emberek. Fölegyenesedtek. Életem második meghatározó leckéjét azokban az októberi napokban kaptam a lengyelektől. A lényege az volt, hogy nem állt meg a történelem, s hogy az, ami van, nem tart örökké, és a hazugságról legalább magunknak elmondhatjuk, hogy hazugság. Az akkori ifjú és fiatal magyar középnemzedék javának a Szolidaritás megszületése jel volt, önmagunkkal és országunk helyzetével szembesítő jel. Tízmilliós független szakszervezet! A munkások és parasztok hazájának hazudott diktatúra országában. Nem lehetett ezzel szemben közömbösnek lenni. Mások voltak persze nálunk a körülmények és mások a lehetőségek. A kádári gulyáskommunizmus világában értelmetlen anarchista próbálkozásnak látszott a konspiráció és az illegalitás. Kis csoportok, mint a cári birodalom összeesküvői, kísérletezhetnek ilyesmivel a társadalom peremén, de nem fog megmozdulni a jelentős mértékben korrumpálódott ország. Másokhoz hasonlóan én is úgy láttam, nálunk más úton kell járni. A lassú építkezés, a „szerves munka”, ahogy a lengyelek mondták a XIX. század utolsó évtizedeiben, reálisabb távlat. Vagyis testületekben, intézményekben, kulturális műhelyekben fokozatosan meghatározó befolyást szerezni, a hatalomtól független társadalmi tereket (a „szabadság kis körei”) szervezni.
Lakiteleken 1987 szeptemberében a lengyelek példájára hivatkoztam felszólalásomban. Amikor elhatároztuk, hogy nyilvános fórumokat szervezünk, jelentéseket készítünk (az erdélyi magyarság helyzetéről született kollektív munkával ilyen tanulmány), tanulmányoztuk a lengyel kezdeményezések módszereit. A szerveződő MDF-nek volt képviselője Varsóban Engelmayer Ákos személyében (ő lett 1990-ben a szabad Magyarország első nagykövete Lengyelországban), tőle kaptuk meg 1988 végén Walesa tévés párbeszédét az állami szakszervezetek elnökével, amelyet siettünk megjelentetni a Hitelben. Tudtuk, hogy ez alapvető fordulatot jelent. Ezért nem volt meglepetés számunkra, hogy ’89 februárjában Varsóban kerekasztal-tárgyalások kezdődtek a hatalom és az ellenzék között. A kommunista rendszer megingása idején ismét fontos lett a közvetítés, a lengyel–magyar kapcsolati háló.
Krakkóban a napi magyar teendőktől (június 16-án volt Nagy Imre temetése! Adam Michnikkel is találkoztam a Hősök terén) egy kissé eltávolodva egyértelművé vált számomra, hogy alaposan tanulmányoznunk kell, mi az, ami hasznosítható a lengyel tapasztalatokból, hiszen mi is szabad választásokat szeretnénk. Nem tartottam valószínűnek, hogy nekünk érdemes olyan közös ellenzéki keretszervezetet létrehozni, mint a lengyel Állampolgári Bizottság. Ugyanakkor a sikeres választási kampányból feltétlenül tanulnunk kell.
A tynieci bencés kolostorban volt a szállásunk, egyik este odaviharzott kis csapatával Tadeusz Mazowiecki, a győztes ellenzék kormányfőjelöltje. Értelmiségi volt még akkor, nem hivatalban lévő politikus. Nem meggyőzni akarta a kérdezőket, hanem inkább tájékoztatni kívánt. Köré gyűltünk vagy kéttucatnyian az egyik tágasabb helyiségbe. A tennivalókról, a tárgyalások gondjairól beszélt, egy államférfi felelősségével. Fáradtnak látszott, nem győztes vezérnek. Látszott rajta, tudja, hogy most jön a neheze.
Leopold Unger mellé kerültem másnap reggel a buszban, amely a tanácskozás helyére vitt bennünket. Legalább tíz év óta ismertem kitűnő politikai kommentárjait a lengyelek párizsi folyóiratából, a Kulturából. Magyarországról kérdezett persze. Elmondtam aggodalmaimat, hogy milyen mélyek nálunk a kádári rendszer gyökerei a társadalomban. Ó, mosolygott, ne legyen kicsiny hitű, a Magyar Demokrata Fórum is nagyszerű győzelmet arat majd a választásokon.