Nagy Imre újratemetése húsz év mérlegén

Őrzöm a fényképet, amely 1989. június 16-án a Hősök terén készült. Nagy Imre koszorúkkal elhalmozott koporsója mellett a díszőrségben állók mosolyognak. De írhatom azt is, hogy somolyognak, derülnek, vagy tájnyelven szólva imolyognak. A fiatalember – Fodor Gábor (ma az SZDSZ bukott politikusa) – alighanem valami tréfásat mondhatott az előtte álló társnőjének, mert az a nevetés határán lebeg.
A viccelődés sehogy sem illik a pillanathoz, az eseményhez, Nagy Imre és sorstársai újratemetéséhez, pontosabban a felravatalozás szertartásához. Alighanem ők sem gondolták, hogy a sok ezernyi fotó közül ez is megmarad majd az utókornak. Mint ahogy a temetés előtti viták egyike-másika: írásos dokumentumok, filmfelvételek, hangszalagok. Az ’56-os intézet napokban közzétett, június 16-ra fókuszáló honlapja – a nagy vihart kiváltott temetési ügynöklista mellett – erről az egy napról is elgondolkoztató válogatást ad.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának nemzetközi, jogi és közigazgatás-politikai bizottsága ülésén például, 1989. április 28-án a következők hangzottak el Nyers Rezső szájából:
„Én ezt a Kossuth téren vagy akár a Hősök terén való demonstrációt bizony, ha csak lehet, elkerülendőnek tartom. (…) Inkább, ha lehet, magasabb szintre, politikusabbá tenni ezt a temetői micsodát. Én ezt vetem fel. Nem, nem való ez az utcára.”
„Temetői micsodát” – olvassuk. Magam húsz év távlatából is megütközöm ezen a két szón. De hát egymás között vannak az elvtársak. És ott megengedhető ez a stílus. Egyébként Nyers sem tud kibújni a bőréből.
Az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások 1989. május 24-i ülésén Mécs Imre így érvelt:
„Egyelőre a reformkörök vetették föl, hogy koszorúzni akarnak. Nem elképzelhetetlen az, hogy ripsz-ropsz rehabilitálják Nagy Imrééket, még a temetés előtt, és akkor a kormányzat megkísérli, hogy részt vegyen a temetésen. Én úgy gondolom, hogy mind Nagy Imre saját akaratával ez mérhetetlenül szemben állna, mind pedig az elemi tisztességgel. Én megnéztem most a korabeli Központi Bizottságnak az összetételét. Nyers Rezső tagja volt annak a Központi Bizottságnak, amely döntött a Nagy Imréék felelősségre vonásáról. Nyers Rezsőt, mint reformpolitikust tisztelem és helyesnek tartom a működését, de itt van egy etikai dolog, hogy… tehát azért mondom őt, a legszimpatikusabb embert, hogy ő se mehessen el, ő se koszorúzhasson, mert hiszen annak idején a Központi Vezetőségben két ember (Köböl József és Gyenes Antal) fölállt és lemondott, tiltakozásul ez ellen.”
Ugyancsak az április 28-i KB-ülésen Horn Gyula is megszólal, és aggódik:
„Vita van arról – mondja –, hogy a Pongrátz, mint a Corvin közi volt választott parancsnok, a fegyveres ellen… vagy a fegyveres akcióban részt vettek nevében mondjon is-e beszédet vagy nem.” Itt álljunk meg egy pillanatra. Horn ellenforradalmat akar mondani, ez jön a szájára, de Pozsgay Imre 1989. január 28-i bejelentése – „1956 népfelkelés volt” – óta még tanulja az új fogalmat. Mondhatna „sajnálatos eseményeket” is, de egyelőre még birkózik a szavakkal. Így folytatja: „A másik: megnéztük, mindegyik (Király Béla és ifjabb Maléter Pál is) kettős állampolgársággal rendelkezik. Útlevéllel, viszont amerikai útlevéllel. Ebben az esetben érvényesíthetjük külképviseleteken keresztül azt, hogy egy amerikai állampolgár, amerikai útlevéllel, nem folytathat itt, csak olyan politikai tevékenységet vagy megnyilatkozást, ami itt összhangban van a törvényeinkkel. Illetve, amit ők, mikor megkapja a vízumot, vállal. Szóval ilyen eszközeink vannak, és ezzel – szerintem jogos a kérdés – élnünk is kell. Harmadik elem, hogy az én ismereteim szerint százból mintegy hatszáz fő van eddig, amelyik jelentkezett az Egyesült Államokban.” Grósz Károly közbeszól: „Öt chartergép.” Horn: „Igen, a hatodiknál tartunk, de hogy mennyi lesz, ezt pontosan nem tudjuk. De ami érdekes: hogy ezeknek (!) a zöme olyan, akik a fegyveres harcokban vettek részt, azok aktivizálódtak, hogy ide akarnak jönni.”
A fent nevezettek közül Király Béla részt vesz az újratemetésen, Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor mellett az egykori harcostársak nevében ő is beszédet mond, de Pongrátz Gergely Amerikában marad. Bocskay T. József akkor még Chicagóban élt szabadságharcos társa szerint azt válaszolta a hívásra, hogy „még vár egy kicsit”.
Egyébként az újratemetés előkészületei minden érintett közösségben nagyon komoly személyi súrlódásokkal jártak. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) és a hozzátartozók sokáig hallani sem akartak egy nagyszabású tömegdemonstrációról.
„Csak egyetlen, talán meggyőző példa a helyzet viszonyára – írta Szilágyi Sándor –: tőlünk, a független szervezetek (SZDSZ, Fidesz, MDF, Kisgazdapárt stb.) képviselőitől soha senki nem kérdezte meg, óhajtjuk-e, hogy Németh Miklós és társai díszőrséget álljanak a koporsóknál. Pedig ez, ugye, a tagsággal, rendőrséggel, politikai programmal rendelkező szervezetek számára nem akármilyen horderejű kérdés volt. Én egyébként elleneztem volna a dolgot, mert az az elvem: a pacal csak váljon el a májtól.”
Erről vitáznak még június 4-én, két héttel az újratemetés előtt is az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon.
„Sólyom László: – Azt javaslom, szóval a hivatalosságot ne engedjük oda. A hivatalosság alatt értendő mindenki, aki az uralmi oldalon van. Az egész megbékélés nagyon gusztustalan így. Nem az a megbékélés, hogy odamegyünk, és a sír felett elkezdünk haverkodni. (…) Mereven ellenzem, hogy akárki odajöjjön…
Fodor Gábor: – Én is nagyon helyeslem ezt az álláspontot…
Sólyom László: – És szerintem a nép hangja is… ez nagyon veszélyes ugye. Abban a percben, hogy bemondják a hangszórón, hogy itt van nem tudom akárki – KB- vagy egyéb tag –, üvöltés és fújozás és botrány lesz.
Fodor Gábor: – Azt fogják mondani, hogy gyilkosok. Erre lehet számítani biztosan. Száz százalék, hogy ezt fogják mondani. Imre (Mécs), én azt mondom, hogy szilárdan elvi álláspontot képviseljetek. Tehát a taktikai dolgok, azok másod- vagy harmadlagosak, tehát hogy a Németh Mikinek ez most jól jön vagy…
Sólyom László: – A családnak a kezében van a döntési jog. Nekik kell mondani, hogy nem. Hát eddig is ezt mondták. (…)
Szabad György: –…Én is arra hajlok, mert… Személyként bárki – aki vállalja az erkölcsi és egyéb kockázatát annak – megjelenhet. De a hivatalos szervezetek, amelyek bármilyen monopol-joggal ma még rendelkeznek, ezek maradjanak távol. (…)
Varga Csaba: – Én egy miatt dilemmázok továbbra is: a Pozsgay volt, aki elkezdte ezt az egész vitát. Megnyitotta a mai utat, ami idáig vezetett. Végül is ő kezdte el… (Vita, a szöveg nem érthető.)
Tölgyessy Péter: – Igazad lehet ebben, (de akkor) nincs megállás… (…) Azt kérdezem: hogyan kerülhet oda a Pozsgay, erre vagyok kíváncsi. (…)
Fodor Gábor: – Én ezt nem támogatom… ezt a javaslatot. (Vita, a szöveg nem érthető.)
Domonkos István: – Nem hiszem, hogy ez jó gondolat.
Mécs Imre: Nem, nem.
Fodor Gábor: – Szerintem, ne legyen ott a Pozsgay.
Kónya Imre: – Valóban nincs vége. Akkor a Nyers miért nem? (Vita, a szöveg nem érthető.)”
Azt hiszem, mindegy, hogy egy vitában melyik oldalon állunk, mindig lesznek olyanok mellettünk, akiket szívesen látnánk a másik oldalon, vagy fordítva. Meg aztán könnyű egy vitát elkezdeni vagy folytatni, de nagyon nehéz előre látni, hogy mivel fog végződni. Ismeretes, hogy végül a kormány képviseletében Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter, az Országgyűlés nevében Szűrös Mátyás elnök, Szentágothai János és néhány képviselő rótta le a koporsók mellett kegyeletét.
Ami a rehabilitációt illeti: a kormány a politikai nyomás hatására 1989. június 16-a előtt három nappal közzétett egy bocsánatkérő nyilatkozatot, de a rehabilitációs eljárás nem következett be. A parlament csak a föloszlatásakor hozta meg az első semmisségi törvényt.
„Nyíri Sándorék áprilisban kezdték el a Legfőbb Ügyészségen a perújrafelvételt – emlékezett 1992-ben Hegedűs B. András. – Én úgy gondolom, hogy Nyíri korrekt munkát végzett, de tény, hogy a temetésre, akármilyen groteszk, a jogi rehabilitáció nem fejeződött be. Nem tudom, hogy Nagy Imre rehabilitációját miért nem sikerült június 16-ra véghezvinni. Lehet, hogy nem akarták, lehet, hogy nem tudták. Elegánsabb lett volna, ha június 16-a előtt egy héttel zajlik le a rehabilitálási per tárgyalása a Legfelsőbb Bíróság tanácstermében, és nem három héttel utána, július 6-án. Így azonban a Jóisten különös rendelkezése és színpadi érzéke folytán a dolog sokkal jobban sikerült, hiszen Kádár János a rehabilitációs tárgyalás negyvenedik percében adta vissza lelkét az ő teremtőjének.”
Legvégül álljon itt Laurenszky Ernő 1991-es visszaemlékezése, amely az Oral History Archívum interjúi között található.
„A temetés díszőrségébe általában régi ötvenhatosok, börtönviseltek, valamint az új pártoknak, például a Fidesznek és hasonlóknak a képviselői kerültek be. (Fodor Gábor 1988-ban a Fidesz alapító tagja volt, szóvivője, majd választmányi tagja, később rövid ideig alelnöke. 1994-ben lépett be az SZDSZ-be.) Rám meg a bátyámra bízták a protokollkoszorúk sorba rakását és a koszorúzó személyiségek sorba állítását, hogy időben, rendesen menjen a dolog. Az elején a magyar állam vezetői, a kormány, a régi harcostársak meg a külföldi küldöttségek voltak. A provokációt elkerülendő volt két igen határozott magatartású, MDF-karszalagos, civil ruhás ember, akik nagyméretű csavarhúzókkal végigszurkálták a koszorúkat…”
A Magyar Nemzet június 13-i, szombati számában megjelent hosszú ügynöklista olvastán ne csodálkozzunk ezen sem.