Poppea és a boldog vég

Ókovács Szilveszter
2009. 06. 27. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A dada jó étvágyú tenor, a másik nörsz Mrs. Thatcherre vett slank basszus. A maiordomus férfiruhás leányzó, Ottóként alt hangú fiatalember lép fel (időnként szolid koktélruhában), Drusillája elhagyott fiúgöncökbe öltözik, míg Néró átütő erejű szoprán – aki egyszer „őrületre” vetemedik: majdnem megcsókol egy férfit!
Ha bárki azt hinné, hogy a fenti transzszexuális tobzódás valamelyik rózsaszín teherautó-plató büszke szüzséje, hűteném a kedélyeket – további borzolással… Monteverdi pompás Poppeáját a legkonzervatívabb publikum előtt adatja így Robert Carsen. Szmokingos nagypolgárok ülik tele a glyndebourne-i köroperát, szünetben lehetetlenül zöld gyepen pezsgőznek, nehezen hajló derékkal. És tapsolnak, pedig nem keveset kell ám megemészteniük odabenn.
Hölgy dirigálja a Felvilágosodás Korának Zenekarát. Emmanuelle Haim vörös és dekoratív, Poppeának is beállhatna, de árokban marad, csontos kis ujjaival csembaló és orgonapozitív mellől küldi némileg hajszolt tempókba világklasszis együttesét. (Az extrainterjúban biztos téved: nem e 2008-as az első korhű angliai előadás, éppenséggel a Budapesti Kamaraoperával Londonban már elővezettük.) Mlle Haim minden felvonásra más toalettbe öltözik, mintha nem volna mindegy, miféle abronccsal ül a hangszerek alá, és ez a puccparádé sajnos, hagyja magát a teljes produkcióra húzódni.
A főszereplők helyzete nehéz: akárhogy dúvadkodik is Alice Coote, fújja fel magát mérethelytelen zakókban, s próbál úgy járni, mint a viccbéli Tökös Dönci, tenor (megengedem: férfiszoprán) alkalmazásával igazi tétje lehetne zsarnokságnak, őrületnek, na pláne ágyéktáji gyengeségnek. Érthetetlen itt a nadrágszerep, Monteverdi Nérója is kasztrált volt, tehát ez a minimum. Poppea annyira szexdög akarna lenni, hogy unalmassá erőlködi magát. Pedig Danielle de Niese-ről álmodik az operamúzeum. Egzotikus ceyloni pofi, telt ajkak és keblek, ha nem is világraszóló, de mutatós, könynyű szoprán. A világ máris sztárolja a csinos lányt, aki bármikor felugorhatna egy Spice Girls-sajtófotóra, mégis nem mással, Harnoncourttal debütált e szerepben. Mondom, férfiként mégis untat a kétórás modellvonaglás, s azon megy a belső morfondír, Néró miért nem lesz már torkig ezzel a fancsali lánnyal.
Persze, a szerző egyszerűen rafinált akkordjai, fel-felfutó énekgirlandjai, az erotikában őshonos oldások okai, a feszített nonvibratók mind a testiség nyilai. De ha e belső delejt kevesellve mindenki fehérneműben szaladgál (ó jaj, még a testes tenor is, kombinéban!), aki pedig nem, az is épp lefürdik előttünk, torzul zene és kép barokk összhangja, Vidám Színpaddá silányul a sussexi elitfesztivál.
Egyet viszont elhiszek: a záróduettet, amelyre az addig merészségklisékben topogó rendező árnyékot vetít. Lant és egyetlen cselló szőnyegén az új koronás pár – Seneca hulláját, Octavia száműzetését feledve feledkeznek egymásba. Mert nem érdemelnék meg, nem is érezhetnék a szerelmet? „Pur ti miro” – itt csak a szemek becéznek halkulva vagy extatikusan, s mindez annyira szép, hogy feszengésünk oldódna, mint a hasonló keserűséggel megvert Turandot-mese végén. Aztán az utolsó, összesimuló hang alatt Néró kihátrál a képből, s a tompa, dermedt csendben ott marad a maga kicsikarta friss császárné, szűkülő szemekkel féli a jövőt. Bizony, három év, és ő is kilép a tablóból, csakhogy örökre. Boldog vég volna? Nekünk az ihletett pillanat, neki majd őrült szerelme szorítja a torkát.
(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Decca 2 DVD, 2009.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.